Pozitívum, vagy negatívum, ha ilyeneket álmodik az ember?

Tél, bezárások, hanyatlás az országban, a világban, motiválatlan emberek, és hanyag munkavégzés. Így jellemezném a mostani helyzetet, amiből fakad, hogy hetek-hónapok-évszakok szürkeségben szállnak el számomra. Teszem a dolgom, lenyomom a napi 8 óra melót, aztán sportolok kicsit, majd hazamegyek meccset nézni, játszani, és alvás. Kb ez most az életem. Valószínűleg ennek következményeképp jönnek már zsinórban negyedik napja olyan álmok esténként, amik az unalomban senyvedő agyam titkos vágyait elevenítik meg, de olyan álmokat, amiket valószínűleg már nincs esélyem megélni a valódi életemben, lévén, hogy már 32 éves vagyok.

Bulik. Partik. De olyan igazi tinédzseres módon. Mintha szalagavató afterparty-n találnám magam minden éjszaka. Sok jó csaj, lehet őket fűzni, sok régi haver, barát, akik a valóságban már rég lemorzsolódtak, álmomban mégis összeáll az a banda, akikkel a tizen-huszon éveim teltek. Mocsok jó álmok ezek, legalábbis én ott és akkor nagyon boldog vagyok bennük. Komplexek, néha több napnak is tűnnek, igazi színes-szagos kalandok... És olyan hatással vannak rám ezek az álmok, hogy még évekig emlékszem rájuk a valóságban, mint valódi megélt élményekre.

Viszont, mindig van egy felébredés. Mikor az embernek nyílik a szeme, és visszazökken a valóságba. Minden alkalommal rájön, hogy ez csak álom volt, és oda nincs visszaút. A csaj, akit fűztem álmomban, nem létezik. A kikért piák se lesznek elfogyasztva, és a haverokkal se álltunk össze újra. Ki-ki a maga szürke valóságát éli tovább. Lehetne mondani, hogy "hát még most is fiatal vagy, menj el bulizni a valóságba", de ez azért nem így működik. Nem vagyok már ugyan az az ember, és ez már nem ugyan az a generáció. Ha elmennék tinédzserekkel bulizni, akkor én lennék a "kapuzárási pánik man", vagy a "kiégett harmincas", a saját korosztályomból meg már rég kiveszett az az igazi, tinédzseres, álmodozós világ, ami mondjuk bennem még megvan, csak már magányos. Egyszerűen nem ugyan olyan a buli lelkülete már.

Tehát, szürke hétköznapok, viszont mindig jön egy éjszaka, álombéli bulikkal, és kalandokkal. Pontosan olyanokkal, amilyeneket az agyam kreál magának, tehát a "hazai pálya" minden előnyével. Ott úgy történnek a dolgok, ahogy az illúzióimban, mert pontosan ott történnek.

Ti örülnétek ilyen álmoknak? Vagy inkább az a jobb, ha az ember végleg elfelejti ezeket az időket, mert akkor nem fájnak ébren sem?