Halljátok-e a másik gondolatait, ha szerelmesek vagytok?

Nem gondoljátok, hogy kicsit már néha túl van tolva ez az egész "én ennyire meg annyira szerelmes vagyok!" téma itt?

A másik "gondolatait" akkor fogod ismerni, ha mondjuk lehúzol vele 10-15 évet, nem akkor amikor a rózsaszín ködtől nem látsz semmit.

Komolyan, felnőtt párkapcsolatok a kategória neve, mégis annyira piedesztálra van emelve a szerelem mintha a tini kategória szirupos változata lenne.

Szerelemnek azt nevezem amikor nem veszem észre a másik hibáit és a testéből távozó gázokat is rózsaillatúnak gondolom.

Nem hallok hangokat, nem vagyok skizofrén.

Orvoshoz kéne menni, mert baj lesz belőle.

Jaguárnak most sincs igaza, de ez az én véleményem.

A szerelem az, amikor látod a másik hibáit, gyarlóságait, még is ő számodra a tökéletes. És, nem nem fogod jobban tudni a másik gondolatait 10-15 év múlva sem, csak azt hiszed, mert azt hiszed kiismerted. De, itt még nagyobb koppanások lehetnek, mint gondolnád.

Jaguár nagyon nyers, nagyon racionális. Végletekben gondolkodik, pedig az arany középút itt is célszerűbb.

Én hallottam Őt, küldtem is neki gondolatokat. Ma mar nem teszem, nem figyelem. Más utat választott, megpróbál megfelelni a környezetében élő embereknek, családjának, társadalmi elvárásoknak. Én pont az ellenkezőjét teszem, végre magamat választom.

Tudom, racionálisan megmagyarázhatatlanok ezek a dolgok, de van ilyen, és ezek az érzések/megérzések nem csak a párkapcsolati dolgoknal vannak, hanem az élet minden területén.

Én voltam olyan szerelmes, hogy szinte olvastam benne. Azt, hogy felfigyelt rám, abból vettem le, hogy nem nézett rám, kerülte a tekintetemet. Később egyszer imádkoztam (hívő voltam) és egy gondolat merült fel bennem, egy mondat: meghalt az apukája. És kb. 1 hónap múlva meghalt az apukája. Azt is leolvastam róla, amikor lezárt engem, mert megijedt a saját érzéseitől és azt is, amikor újra megnyílt. De ezek inkább testbeszéd jelek voltak, nem gondolatolvasás.

Legutóbb volt olyan, hogy Facebook-on bámultam a neve mellett a zöld karikát és szinte biztos voltam benne, hogy Ő is ezt teszi. Aztán pár perc után felugrott a kis ablak...Úgy elkezdtem remegni, mint a kocsonya. De aztán töröltem az ismerőseim közül, mert másként nem tudtam kiverni a fejemből. Még így se sikerült, de neki valószínűleg igen. Mert most meg ezt érzem.

Azt, hogy egy férfi akar tőlem valamit, mindig előbb tudom, mint maga a férfi. Volt valaki, akinek az esetében én már decemberben leírtam a naplómba, hogy szerelmes belém, csak még nem tudja. Az illető úgy gondolja, hogy február óta voltunk együtt, pedig már napi szinten leveleztünk, együtt tanultunk. És kb. júniusban jutott odáig, hogy bevallja, hogy szerelmes belém.

Ez az illető, akit töröltem Fb-on, ez is szerelmes volt belém, de nem akart az lenni és igazán magának se vallotta be.

Itt gyakorin volt egy srác, két mondatából kitaláltam valamit amit szerintem itt még senkinek nem mondott el. De ez sem gondolatolvasás, hanem inkább élettapasztalat. A gondolatolvasás szerintem egész életemben az az egy volt, inkább megérzés, hogy meg fog halni az édesapja, plusz legutóbb ez a Facebook zöld karika bámulás, akkor nagyon egyszerre gondoltunk egymásra, de az sem volt akkora csoda, nagyon friss volt még az egész, szerintem éjjel-nappal egymásra gondoltunk, nem volt nehéz egyszerre egymásra gondolni:)