Keresztények, itt vagytok? Olvassatok tovább.

Túl sok értelme felhívásodnak szerintem nincs.

Hitkérdésekben és hitvitákba tapasztalt és bölcs ember nem bonyolódik bele, legfeljebb elmondja , leírja a véleményét, a tapasztalatait és a rendelkezésére álló tényeket. Igaz, ezt teszi a nem tapasztalt, nem bölcs egyén is, a különbség annyi, hogy az előző érvel, példákat hoz fel és rendszert mutat meg, az utóbbi pedig jelszavakat és címkéket dobál, és szokás szerint, ha az érveket nem tudja, akkor az érvelőt kívánja megsemmisíteni. Mondhatnám, hogy bárki, aki az erőszak útjára lép a másik állásponttal szemben , egyben elismeri saját álláspontja tarthatatlanságát, de aki ismeri az emberi pszichét és történelmet, az tudja, hogy bár ez az ideális állapot, a valóság, sajnos, eltér ettől. Ugyanis arra még nemigen akadt példa a roppant színes emberi történelemben, hogy egy csoport józan érvekkel és kijelentésekkel, okos meggyőzéssel a másik tábort meggyőzze és maga mellé állítsa. Illetve két ilyen folyamatot mégiscsak ismerünk: a kereszténység két évszázados, az iszlám húszéves brutális sebességű elterjedése, többséggé válása. Ez azonban nem releváns, mert a pogányság sötétsége és Isten világossága között olyan súlycsoport-különbség van, amely nem hidalható át. Ugyanakkor mikor a keresztény és az iszlám került egymással szembe, nos, ott már el is fogytak a békés eszközök egymással szemben, és az elmúlt 1300 év nem arról szól, hogy bármely lényeges eredményt elértek volna egymással szemben. Bár meg kell jegyezni, hogy egymás aprítását ott és akkor sem a keresztények és a muszlimok szorgalmazták, hanem a kereszténység és az iszlám nevében magukat csalhatatlannak gondoló vérszomjas elmebetegek, akik jó üzletet láttak abban, hogy saját pénz-, és vérszomjukat vallási köpönyegbe burkolják. Szent Ferenc és Al-Kamil szultán 1219-ben pár óra alatt örök barátságot kötöttek egymással, és rövid beszélgetés után meg is tudtak állapodni mindenben. Ahogy Rabin és Arafat is, hétszázhetven évvel később. Csak a bigottok akkor is, most is, többen voltak és vannak. A liberálisoknak szerintem nem túl gyakran van igazuk, de mikor a kereszténységet a bigottsággal azonosítja, annak igenis, megvannak az okai, még akkor is, ha ez az elképzelésük is téves.

Logikus kérdésként vetődik fel, hogyha erkölcsét és igazságát tekintve a kereszténység megsemmisítő fölényben van az istentagadással szemben, mire fel kért el utóbbi az elmúlt kétszázötven évben Európában nem jelentéktelen sikereket vele szemben? Ennek fejtegetése messzire vezetne, még akkor is, ha a két fél eltérő háttértámogatását és „fegyverszállítását„ vizsgáljuk, maradjunk hát annyiban, hogy korunk és a közelmúlt jakobinus-anarchista-kommunista-náci-liberális hőzöngései történelmi szemel nézve nem többek nevetséges szellemi zavarnál, rövid kisiklásnál, amelyet csak azok éreznek súlyosnak, megterhelőnek és problematikusnak, akik kénytelenek közelebbi ismeretségeket szerezni a nyaktilókkal, a bombákkal, a gulágokkal, Auschwitz-al- és korunk liberálnáci „szellemi” verőlegényeivel. Azaz: például korunk keresztényei is. De ne feledjük, Isten gyermekének lenni sosem volt könnyű, még akkor sem, mikor látszólag a kereszténység „uralkodott”, mert akkor is könnyen máglyán találhatta magát valaki, nem csak az iszlám állam megszállási területén. De erre azt kell mondanom, hogy Krisztus nem is ígért könnyű utat, hanem csak annyit: „akik engem gyűlölnek, titeket is fognak”. Minden keresztény testvéremnek csak azt tudom mondani: minél nekiveszekedettebb gyűlöletet tapasztal a gondolkodásra nem képes tömeg irányából, annál biztosabb, hogy a helyes úton jár.

Hitkérdésekbe és hitvitákba tapasztalt és bölcs ember azért nem megy bele, mert tudja, hogy hitvitát észérvvel még soha nem döntöttek el. Azt eddig még mindig karddal döntötték el, és a jövőben is így lesz. Kérdések és viták mindig úgy dőltek el, hogy az egyik fél kiirtotta a másik felet. Nem biztos, hogy az, akinek igaza volt, hanem az, amelyik erősebb és elszántabb és gátlástalanabb volt. Magyarországon , értelmiségi körökben divat keseregni az ország és a szellemi élet „végzetes kettéosztottságán”, és feltenni az álnaív, krokodilkönnyes kérdést: meddig lesz ez így? Mi a megoldás? Én erre minden alkalommal elmondom: akkor lesz vége, ha az egyik fél kihal. Ha kinyírjuk őket, mert különben ők nyírnak ki minket. Vannak, akik azt mondják, az erőszak nem old meg semmit, Sztálin viszont azt mondta, ez ugyan így van, de ha nincs ember, akkor nincs ellenvélemény, és ha nincs ellenvélemény, akkor erőszakra sincs szükség. A megoldás tehát: megszüntetni az embert. Mármint a másik oldalon álló embert, néhány apró adminisztratív intézkedéssel, amelyben kulcsszerephez jutnak olyan egyszerű, közismert tárgyak, mint a nagajka, a davajgitár, a téglafal meg a meszesgödör. Hogy ez nem keresztényi álláspont? Sajnálom, de ilyen szempontból én természettudós vagyok, és mi , természettudósok a valóságot írjuk le, és nem ítélkezünk. A valóság tagadását meghagyjuk a liberálisoknak, az ítélkezést meg Istennek. Például, ha már a magyar politikai rögvalóság áljobboldali-nemzeti / liberális-álbaloldali szembenállását nézzük, jól látható, hogy mivel ez a hideg polgárháború egy egészen rövid 2006-os időszakot eltekintve nem melegedett be, ezért nem lőtték halomra egymást az emberek, a szembenállást a kihalás sebessége dönti el. Bár a balliberális oldal mind erkölcsileg, mind politikailag, mind gazdaságilag totálisan kudarcot vallott, híve nem fordultak meg. Mindössze behúzták fülüket-farkokat, kussba vágták magukat, míg az ő térvesztésükkel kapcsolatban a szemben álló félnek (nekünk) jó megnőtt a pofája. Ettől még a 2002-es és 2006-os 2,8 millió mszp-szavazó nem ment el a Holdra, az eszük se jött meg, legalábbis tömegesen nem. Ugyanis kimagasló intelligencia és nagy lélek, nagy önismeret és nagy tolerancia szükséges ahhoz, hogy egy ember nyilvánosan felvállaljon egy pálfordulást, és akkor is gyanús maradt, ahogy a Paullá lett Saul élete végéig gyanús maradt Szent Jánosnak.

Hitkérdésekben és hitvitákban úgysem lehet más embert meggyőzni: legfeljebb elhallgattatni. De az elhallgattatás nem meggyőzés. A meggyőzést a szemfedő adja, meg a koporsófedél, ha jut. Hogy a hazai példánál maradjunk, az mszp tagságának kétharmada hatvan év feletti. Utánpótlás nincs, a fiatalok kiröhögik őket, az eszme elkopott, a kádár-langyilóhugy a fiataloknak nem mond semmit, szellemi muníció nincs. Akié a fiatal, azé a jövő. EZ némileg aggasztja őket, de túl sokat tenni nem tudnak, mert a járókeretesek nem fognak forradalmat csinálni. Lassan szavazófülkés forradalmat se, mert az urnáig is el kéne botorkálni. Mármint a szavazóurnáig, a másikhoz még oda tudnak jutni. De mindegy.

Időnként felmerül bennem az, hogy miért van az, hogy a liberális egyén még véletlenül se tud valamiben olyan álláspontot elfoglalni, amely egybevág az emberiség érdekével és az emberi tisztességgel és erkölccsel? Mert egyrészt, már a nagy számok törvénye alapján sikerülhetne egyszer ilyen, másrészt meg ha az egyén szabadságjogait helyezzük előtérbe, ahogy azt elviekben a liberális teszi, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy az egyén érdeke mindig szembemenjen a közösségével. Megint a természettudós logikája jön elő: ha az ember egyéni érdeke szembemenne a közösségi érdekkel, az ember nem alkotna társadalmat, magányos ragadozó lenne, mint a hiúz. Mi következik ebből: horribile dictu: a liberalizmus és az egyén szabadságjoga – nem ördögtől való. Hogy is van ez?

A választ nekem erre Drábik János adta meg, bár biztosan nem ő találta ki, de én tőle olvastam. Nos, a liberalizmus a XIX. század folyamán lényegében minden olyan célját elérte, amely logikus volt, amely, mivel a feudális termelési struktúrát és az ehhez szervesen hozzáilleszkedő feudális társadalmi rendet a merkantilkapitalizmus a XVI. század folyamán lecserélte, a társadalmi struktúrák merevségének elcserélésének igénye a XVIII. század végére már parancsoló szükségszerűséggé vált. Ez hamar bebizonyította a rendszerváltások vérességét és azt, hogy az új társadalmi rend semmivel jobb vagy igazságosabb a réginél, de ettől függetlenül voltak olyan részterületek, mint pl. a törvény előtti egyenlőség, az úrbéli viszonyok megszüntetése, a vállalkozási szabadság, az egységes közpénz-, és mértékrendszer, a vallás-, lelkiismereti és tanszabadság, amelyek előremutatóak voltak, és amelyek a régi módszerek szerint egy új társadalomban nem voltak fenntarthatóak. A feudális viszonyok között teljesen logikus és igazságos eljárás, miszerint a parasztra és a nemesre nem ugyanaz a büntetőtétel vonatkozik, mert egyszerűen annyira eltérő a társadalomban elfoglalt helyzetük, hogy egyenlő jog alkalmazása nonszensz, a XIX. század polgáriasult viszonyai közepette súlyos akadályozó tényezője volt a gazdasági fejlesztésnek. Igen, ezt meg kellett szüntetni.

Nos, a klasszikus liberalizmus már a XIX. század végén kimúlt, mert lényegében minden ideológiai és társadalompolitikai célját elérte, még akkor is, ha ezt akkoriban is sok értelmes ember nem helyeselte. Arany János a nagyidai cigányok című versének nagypofájú, üresen hőzöngő, és ezzel népét végveszélybe vivő vajdájának szerepét tulajdonképpen Kossuthnak címezte, ezt akkoriban minden értelmes ember tudta, csak ezt ma nem tanítják az oskolában, szemben azzal, hogy Nyakigláb Edward király a walesi bárdokban tulajdonképpen Ferencz József. De mivel a klasszikus liberalizmus kimúlt, egyre inkább átvette a helyét a nevét bitorló álliberalizmus, amely az emberi szabadság helyett a szabadosságot, a jog helyett a pozitív diszkriminációt, törvény előtti egyenlőség helyett a különjogokat, nemzet helyett a fogyasztótömeget, ráció helyett a narkót, felelős családapaság helyett az abortuszt, szabad sajtó helyett a holokauszttagadási törvényt tette mércévé, saját fennmaradása és uralmának kizárólagossága végett. Ahogy radikalizálódott, úgy tette egyre inkább ellenségévé az embereket, így vált ma már Magyarországon, és lassan az egész világon a „liberális” - szitokszóvá. Nem tette ezzel mást a liberalizmus, mint minden Istentagadó politika: radikalizálódott. Voltaier-ből nőtt ki Robespierre, Bakunyinból Lenin, Marxból Sztálin, Nietschéből Hitler. Ahogy Julis Evola nem vállalt volna közösséget a másik Juliussal (Streicher-rel), ahogy Wagner se Himmlerrel, ugyanúgy Szécsényi István sem a seggébe pávatollat tűző kendermagossal. Ez egy természetes folyamat, mivel az ingerküszöb mindig növekszik, ahogy egy hatvanas években véresnek tűnő krimi ma estimese a tévében, ahogy a százötven évvel ezelőtti vadédes torta ma fanyar valami. Aki nem foglalkozik gyakorlati pedagógiával, annak azt is nehéz megmagyarázni, hogy a mai „kezelhetetlen hülyegyerekek” nem kezelhetetlen hülyegyerekek és valójában nem is figyelemhiányosak és diszlexiásak és hiperaktívak, csak annyival több és erősebb inger éri a fiatal idegrendszerüket, hogy azzal, amivel harminc-negyven évvel ezelőtt egy gyereket le lehetett kötni, azzal ma már nem lehet, az inergküszöb-szint pedig úgy emelkedik, mint a heroinistának a napi szükséglet. Ezért ma már más módszereket kell alkalmazni. Ja, és a gyerekek károk ingerterhelését meg kell szüntetni.

A klasszikus liberalizmus örökébe lépett szélsőséges álliberalizmus, „a forradalom olyan mint a bicikli, vagy megy előre, vagy elbukik” Che Guevara-i jelmondata alapján megszerzett politikai és gazdasági hatalmát féltően vadul rohan a szakadék felé, és a XXI. század fordulójára eljutott a debilitás szintjére. Ellenállónak bizonyult, Istentelen eszmetársai, a nácizmus és a kommunizmus gyorsabban hülyültek el, gyorsabban mutatták ki a foguk emberevő fehérjét, köpték szembe saját magukat. A két másik istentagadó nagytestvér eszmei pusztulását is elsősorban az idézte elő, napi gyakorlatú és hirdetett eszmeiségük feloldhatatlan ellentétbe került egymással, de mivel a kommunizmus és a nácizmus főleg rendet és egyenlőséget ígért, de szabadságot nemigazán, emberi jogokat meg választási lehetőséget abszolút nem, valahogy ezek sosem tudtak olyan mértékben nevetségessé válni és önellentmondásba zuhanni, mint napjainkra a liberalizmus. Mondhatná a felületes bíráló, hogy azokat, hatalmuk teljében bírálni kockázatosabb volt, de ez nem igazán igaz: Ha ma valaki nyilvánosan tagadja az úgynevezett „demokratikus értékeket” aligha jár neki különb eljárás, mint az előző diktatúrákban, legfeljebb a náci húskampó helyett a szellemi Aschwitz jut, de a végeredmény ugyanaz: a szellemi és lehetőség szerint fizikai megsemmisítés. Az, hogy ez utóbbi ma már gyakran elmarad, egyes-egyedül annak köszönhető, hogy napjainkban a liberalizmus eszmeisége ugyanúgy az erjedő pangás állapotába jutott, mint 1980-ra a szovjetunió. AZ Európai Bizottság elnökét ugyanolyan megvetően köpik le legbelül a neki tapsolók, mint annak idején Brezsnyevet. Nem csodálható, hiszen a liberalizmusnak ma láthatólag csupán egyetlen célja maradt: az európai ember fizikai és erkölcsi megsemmisítése, kihalatása. Nem tud mást támogatni, mint a kábítószerfogyasztást, a önpusztítást, a homoszexualitást, a bűnözést, a randalírozást, a társadalmi szövet bomlasztását, a népességcsökkentés radikális eszközeit: a gyerekvállalási kedv eltiprását, az abortuszt, az eutanáziát, az emberek álgyógyszerekkel és élelmiszerrel álcázott mérgekkel való irtását.

Na, dióhéjban ennyit az ateizmusról.

A Kereszténység meg kétezer évig működött, és ma is működik, ezért, ha nincs isten, akkor is ki kéne találni.

Einstein utolso uzenete?

Az Isteni formula.... Olvasd ki! (:

En is ev kozben olvastam ki a tomerdek tanulnivalom mellett,egyaltalan nem megterhelo.

Jo olvasast majd hozza!

Nem barátom, keresztény nem terjeszti a hitét. Hitet a komcsi próbál terjeszteni, meg libsi, esetleg Mohamed követője, a Korán egyszerű, de felettébb hatásos jelmondatával: iszlám vagy kard. Ezt mostanság a multikulti-pártik általában nem szokták idézgetni, mikor estimeséket olvasnak fel toleranciából, meg más dél-amerikai országokból.

A keresztény az evangelizál. Az evangélium , mint szó jelentése: örömhír. Az evangelizáció példaadással történik, szavakat csak akkor használva, ha nagyon muszáj. Mert a szavak sz..rt se érnek. Én írtam neked, válaszod: hát ez hosszú, nem olvasom el. Írt neked más is, válaszod rá: hát, erre én most nem érek rá.

Akkor mit is szeretnél? B..szni meg szűzen maradni is? Hát, akkor jó szórakozást hozzá.