Hogyan lehet ebből teljesen felállni?

Szerintem aki azt gondolja, hogy lelépne az első pofonnál, olvasson egy kis bántalmazásos irodalmat. Mindenki azt hiszi, hogy vele ezt nem lehetne megtenni, de mindenkinek van valamilyen gyenge pontja, amit talán tagad önmaga előtt, de a bántalmazónak éles a szaglása és pont az ilyen pontokra bukik, ahonnan aztán módszeresen leépítheti az áldozat önbecsülését, szociális hálóját, bármit ami leépíthető.

Ajánlom mindenkinek, de elsősorban a kérdezőnek a Mérgező szülők, a Láthatatlan pokol, az Asszony verve stb. könyveket, mert rengeteg esettanulmány van bennük és mindből egymástól függetlenül látszik, hogyan és miért teszi tönkre a bántalmazás az ember jövőjét és mi belőle az egyetlen működő kiút. A Mérgező szülők az alap, mert nem véletlenül kerül az ember bántalmazó kapcsolatba, kb. mindenkinek a szülei írták azt sorsának könyvébe, akár csak a "sorok közé", hogy hajlamos legyen (persze merő "véletlenségből") bántalmazó kapcsolatot kifogni. A nehezítő tényező viszont, hogy ez az összefüggés - hiába nyilvánvaló kívülről - kevesekben merül fel. Inkább hajlamosak azt gondolni, hogy volt egy rossz gyerekkorom, de magam mögött hagytam és most már a magam ura vagyok. Azonban amíg nem néz az ember szembe a "rossz gyerekkor" igazságtalanságaival, fájdalmaival felnőtt fejjel, addig nagyon nem a maga ura, hanem azok a sérelmek határozzák meg a hétköznapjait az utolsó kis alkatrészig.

Te is azt írod, hogy 21 éves korodig minden szép és jó, csakhogy valószínűleg a "hitrendszer", amit felépítettél, egy gyerek védekezése volt a nem túl fényes családi állapotok ellen, nem is csoda és egyébként nem is baj, hogy összetört, csak fel kéne építeni végre egy valós, felnőtt rendszert. Nem orvos segít ebben, hanem a profi segítséggel vezetett önismeret, pl. egy pszichoterapeuta. A leggyakoribb hiba talán az önteltség ebben, azt gondolni, hogy az ember egyedül megoldja, amit több évtized szülői munka és akár több évig tartó bántalmazásos kapcsolatok alapoztak meg.

De pont az ebben a csapda, hogy nincs külső nézőpont és tapasztalat, épp ahogy írod, hogy amíg otthon is csak ezt láttad, honnan tudnád, mi a normális. Egy profi külső nézőpontnak jó a detektora arra, hogy hol csúsztatsz önmagad előtt, mi a mesevilágod része, hol kéne korrigálni a képet, hogy az jobban közelítsen a valósághoz és a felnőtt életedet szolgálja, ne pedig gátolja.

Az is egy csapda, hogy a gondolkodás tárgya hiába más, a sémák, amik mentén gondolkodsz, ugyanaz. A gondolkodásod csapásaira nem látsz rá, azokat nem fogod megkérdőjelezni addig, amíg valaki fel nem teszi neked a megfelelő kérdést. A tárgyat, hogy min gondolkodsz, nagyon könnyű változtatni, hiszen egyik percben azon gondolkodsz, mit egyél ebédre, aztán hirtelen átváltasz arra, hogy milyen piszkos a kutyád orra, aztán hogy milyen igazságtalanul kaptál pofont a 12. szülinapodon. De a gondolkodás az nemcsak a témából áll. A gondolkodási "mód" egy bedrótozottság - főképp tudatalattiba süllyedt gyerekkori tapasztalatok alapján.

Pl. van a gondolkodásodhoz egy "szótár". Ez jelenti azt. Az jelenti amazt. Ez ilyen érzést vált ki. Az meg amolyat. X = Y.

Hiába látsz felnőttkorban már más családokat is, más mintákat is, akkor már nem vagy gyerek, hogy ezeket a gyerekkorodban rögzült mintákat felülbírálhasd. És egyébként ha gyerekként látnád, akkor se biztos hogy menne, hiszen csak látnád, de a számodra legfontosabb helyen, a te családodban nem tapasztalnád és a gyerek számára a saját család határozza meg a szótárat, nem a szomszéd család.

Aztán a gondolkodásodnak vannak csapásai, pl. hogy ha a szótárban egy dolog több más dolgot is jelenthet, akkor ez a csapás hajlamosít téged egy bizonyos jelentést kiválasztani.

Pl. egy egyszerű példa, ha valaki nem találja a boltban a pénzét.

Otthon hagyta? Kiesett a zsebéből az utcán? Becsúszott a bélésbe? Ellopták?

Ha gondolatainak iránya inkább pesszimista, az ellopták verziónál állapodik majd meg. De az ilyen irányok nemcsak optimista/pesszimista, hanem nagyon sok téren nagyon sokfélék lehetnek. Pl. ha a pesszimistához áldozatiság irány is társul, az ilyen ember nemcsak úgy érzi majd a világot, hogy abban általánosságban rossz dolgok történnek, de még ezt azzal is tetézi, hogy ő a szerencsétlen áldozat, aki felé minden rossz irányul.

Erre a bedrótozottságra pedig brutál nehéz rálátni belülről, pedig alapvető a változáshoz, hiszen attól még az élet nem változik, hogy a gondolkodásom tárgyát cserélgetem.

Az viszont tény, hogy megfelelő pszichoterapeutát találni sok időt vesz igénybe és bizony itt is úgy van, hogy amíg nem találsz egy jót, addig nem tudod, hogy milyet is kellett volna keresned. Innentől inkább azt a kérdést kell feltenni, hogy milyen a jó pszichoterapeuta és miről ismerhető fel a rossz. Hogy bonyolultabb legyen, ez szubjektív is, mert aki valakinek jó az nem biztos, hogy mindenkinek az. A terapeuta is ember, szimpi, nem szimpi, erre jön a tapasztalata, hozzáállása, szaktudása, kommunikációja. Ki kell tartani és ha úgy érzed 4-5 alkalom után, hogy ez nem segít, menni tovább addig, amíg valakivel tényleg működni fog. Mert ez az egyetlen bizonyított út, a vezetett önismereti munka.

Amit már csak azért is érdemes elkezdeni egy új kapcsolat előtt, mert amíg ezt nem teszed meg, egy újabb bántalmazásos kapcsolat előfordulási valószínűsége az életedben nem nulla.