Egy mai nő 30 körül már valóban elhasznált?

Lehet, hogy félreértelek, de a kérdésfelvetésednél úgy tűnt, hogy nincs erről kiforrott véleményed, hanem hallottál egy új véleményt és megfuttatod ezen a fórumon, hogy mit gondolunk róla. Itt viszont már úgy tűnik, hogy a véleményt teljesen a magadévá tetted és ebben már nem tudsz/akarsz elmozdulni.

Szerintem viszont az ok-okozat van félrelőve. A kérdésedben még az is szerepel, hogy az illető szerint nem is az életkor számít, nem is a partnerek száma, hanem hogy a partnerek közt volt-e akár egy olyan, aki érzelmileg kicsinálta a nőt. Tehát az már a kérdésfelvetésnél bukik, hogy egy harmincas nő feltétlen "elhasznált" lenne vagy hogy egyáltalán kötelező lenne addig a sok partner. Továbbá lehet, hogy van egy kis félreértés az általam említett gyerekkori indítással, amit Te traumatizáltságként definiálsz. Amely szó végül is használható erre, csak nem azt jelenti, hogy valami nyilvánvaló megrázkódtatás érte a gyereket. Ez egy nagyon rejtve maradó folyamat, nagyon sok olyan középosztálybeli famíliát is érint, ahol kifelé harmonikus környezetben nevelkedtek a gyerekek. 30-40 éve még nagyon tartotta magát egy olyan "nevelési elv", hogy nem szabad felvenni az ordító csecsemőt, mert "elkapatják". Ma már tudjuk, hogy pont ez okozza a masszív kötődési és bizalmi problémákat felnőttkorban, hiszen a csecsemő számára az az üzenet, hogy ő kiszolgáltatott egy kiszámíthatatlan világban, ahol senki nem reagál a szükségleteire, nem siet a segítségére, nem lehet megbízni senkiben. (Egy kis összefoglaló a közelmúlt agyhalott irányzatairól: [link] ) Ezeknél a felnőtteknél gyakori forgatókönyv: első alkalmakkor vakon bíznak, s ha ezzel a bizalommal úgy érzik, visszaéltek, utána már soha többé, senkiben! Aztán ha már megvolt egy ilyen "jó" alap, jön az, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években volt egy tendencia, hogy lehetőség volt jobb anyagi helyzetbe kerülni, kedvező feltételekkel lakásokat megvásárolni, s sok fiatal szülőt nagyon lekötött a sok munka, nem tudtak a gyerekek érzelmi nevelésére figyelmet fordítani, meg nem is volt ez se a köztudatban, hogy szükséges lenne, hiszen "mi is felnőttünk valahogy" - gondolták. A gyerek jobban él, nem fázik, nem éhezik - ez a lényeg - vélték sokan. És eközben ugyanaz folytatódott, mint a sírni hagyott babával: nem vették komolyan, nem reagáltak a szükségleteire, amikor kérdezős korszakban volt, ignorálták a kérdéseit, sokaknál testi fenyítést alkalmaztak, veszekedtek a szülők egymással is, velük is, sok volt a feszkó satöbbi-satöbbi. Tisztára nem csoda, hogy ma nagyon nagy része az így felnőtteknek önértékelési, kapcsolatteremtési, kötődési problémával küzd. Ha Te nem, az a szüleid érdeme vastagon vagy mögötted van jó pár év eredményes pszichoterápia, amit kétlek, különben nem írod ki ezt a kérdést.

Ugyanis nagyon valószínű, hogy Te ebben a kérdésben egy önigazolást találtál arra, hogy miért Te csinálod jól és bezzeg a sok másik. Azonban óvva intenélek attól, hogy ilyenekre legyen szükséged az önértékelésedhez: mások felett ítélkezésre, általánosításokra anélkül, hogy ismernéd ezeket az embereket, az ő hátterüket, életüket. Ráadásul ilyen lenéző, drasztikus, merev fogalmak használatával...

A "mamád" - ha nagyszülőről van szó - könnyen lehet, hogy szintén csak önigazolást keres. Az ő korában még elég erős volt a társadalmi nyomás arra, hogy valaki egy emberrel élje le az életét és így sokan kerültek kényszerpályára boldogtalan párkapcsolatokban, amit kifelé boldognak kellett mutatni. A tehetetlenségük ellensúlyozására jó eszköz volt ennek a felsőbbrendűségét hirdetni. Hogy ugyan minden rossz, de ez így jó. ;)

Visszatérve Rád, tökjó hogy Neked ennyire "kevés" partnered volt eddig és nem is akarok vészmadárkodni, de már csak azért sem kéne mereven ítélkezned, mert simán lehet, hogy egy tízessel később Te leszel az az elhasznált nő, aki érzelmileg belerokkant a kapcsolatának elvesztésébe. Ugyanis az általad lenézett harmincasok között bizony nem egy olyan van, aki ugyanazt hitte, gondolta mint most Te, hogy egy harmonikus, élete végéig tartó boldog párkapcsolatban él, csak a párja tíz év után bevallotta, hogy három éve szeretőt tart vagy most lett szerelmes és elutazik egy hétre az új barátnőjével vagy a gyerek jön azzal haza, hogy látta Apát kézenfogva egy ismeretlennel. Úgyhogy bölcsebb lenne, ha nem hasonlítgatnád magad és néznél le egész embercsoportokat, hanem max. elszomorítana az, ha másnak kevésbé megy ez és inkább örülnél annak, amid van, azon dolgozva, hogy az meg is maradjon. (#36)

Jaja. Kérdező férjének szeretője van, a barátnő pasija tud erről, és most a szent szöveggel próbálja mellette tartani a nőt, de azért ha nagyon meghatódik még titokban meg is ....vigasztalná.

Mondom ezt úgy hogy tök monogám vagyok, és tudom milyen az igazi érzelmes szerelmes ember, aki kitartó és boldog. Hát se nem olyan mint a kényszeresen filozofáló pasi, se nem olyan mint a kérdező.