Megéri küzdeni, hátha lehet belőle valami?

Megismerkedtem egy sráccal a nyáron, találkoztunk egyszer, jó volt, sétáltunk, beszélgettünk,olyan természetes volt minden, mintha mindig is vele lettem volna, de mivel nagyon messze élünk egymástól ezért azóta nem tudtunk találkozni. Beszélgetni beszélgettünk szinte folyamatosan, de vannak olyan napok, amikor olyan, mintha fel lenne szívódva, és esetleg nem reagál üzenetre, stb. (Jó, tisztában vagyok vele, hogy dolgozik is sokat.) Mivel már nem 16 évesek vagyunk, nyilván több dologról is szóltak a beszélgetések, intimebb témákról is, de ha úgy volt, tudtunk rendesen is beszélgetni.

Sajnos kezdem úgy érezni, hogy nekem komolyan tetszik, és szimpatikus, de néha úgy érzem, mintha megrekedtünk volna, és nem akarna már beszélgetni sem, csak nem értem, hogy ezt miért nem lehet közölni. Lehet, hogy én vagyok a bolond, de úgy gondolom, hogy ez lenne a minimum. Veszteni valója nem lenne vele, főleg, hogy ő mondogatta a legjobban, hogy neki fontos, hogy őszinte legyen egymáshoz két ember.

Amikor "eltűnik", vagy nem reagál, nem szoktam nyaggatni, írogatni neki, általában mindig megjelenik pár nap után, és akkor megint lehet vele beszélgetni.

Tudom, hogy ez a távolság is borzasztó, de szerintem elég sok mindent meg lehet oldani.

Én nőként így még senkihez nem viszonyultam, de úgy érzem, hogy nem szeretném ezt az egészet elengedni, csak nem tudom mennyire lenne értelme próbálkozni.

Tapasztalatokra, véleményekre lennék kíváncsi, hogy volt-e olyan helyzet, hogy valakinél "nem adtátok fel", és végül jó dolog sült ki belőle? :)