Válás után új partner - hogy áll hozzá a gyerek?

Nem véletlen, hogy az elvált szülőknél a valódi komoly kapcsolat már nem játszik. Persze, igénylik a társaságot, a szexet, a segítség is jól jön - de olyan komoly szerelmi alap már úgyse lesz belőle, mint amilyenre mondjuk 20 évesen lettek volna képesek.

Az emberek elkopnak érzelmileg is. Hát ez van...

14 voltam amikor a szüleim elváltak.

Anyu újra házasodott kb 2 év múlva.

Nagyon jól tette.

Mindig jól kijöttem a férjével, lett egy tesóm is, én örülök neki, hogy így alakult az életük.

Én 12 éves voltam, amikor a szüleim elváltak. Nő vagyok, az anyámhoz kerültem. SOsem tudtam 100%-ig elfogadni az új párját, a mai napig nem tudok rá úgy tekinteni, mint a családom részére. Nekem ő anyám férje, akit nagyjából kedvelek, segítünk egymásnak, ha kell, meg szívességet teszünk, de részemről semmi érzelmi kötődés nincs felé. Ebben több dolog is közrejátszik.

Egyrészt ő nagyon távoli tőlem. Jó ember, de sok szempontból borzasztó egyszerű a gondolkodása, van benne nem rosszindulatúan valami szexista gondolkodás, ami ellen világéletemben lázadtam, és csak azért is fogtam kerítésépítésnél a farudakat, meg fúrtam és faragtam. Én sem vagyok ártatlan szűzleány, és tudok istenesen káromkodni, de ő kvázi kötőszóként használja. Apám, bár nem értelmiségi volt, de rendkívül olvasott, mielőtt elitta volna az agyát, széles rálátása volt a világra: ezt imádtam benne, és ez borzasztóan hiányzott, túl nagy volt a kontraszt.

Másrészt fiatal lány voltam, és betört az intimszférámba egy idegen férfi. Ez egy kiskamasz lánynak szerintem nagy trauma.

Harmadrészt világéletemben nagyon apás gyerek voltam, talán azért is, mert rá sokkal jobban hasonlítok lelkületben (természetben meg teljesen anyámra ütök), és sokkal jobban megértettük egymást. Amikor szétmentek a szüleim, úgy éreztem, elvettek tőlem valami nagyon-nagyon fontosat. Szerintem ezt sosem tudtam teljesen megbocsátani.

Legyél türelmes velük, legalábbis a gyerekkel biztosan. Nem tudom, mennyi idős, de te neki idegen vagy. Lehet, fel sem fogja, de úgy tekint rád, mint aki elvette tőle az apját (értem, hogy nem így volt, de most egy gyerek agyával kell gondolkodni, akit lehet, hogy az anyja is uszít). Nem tudom, mennyi idős, de ez lehet egy tudatalatti reakció is.

Az ismerősi körömben sok az elvált szülők gyereke, és nagyon sokaknál látom, hogy ott lett elcseszve a dolog a gyerek és az új partner közötti viszony, hogy az új partner új szülő is akart lenni, amire amúgy ezeknek a már nem gyerekeknek semmi szüksége nem volt. Én 12 évesen megmondtam anyámnak, hogy nekem az új partnere nem lesz az apám, mert nekem már van egy, és nem fogom apának szólítani. Szerencsére ez nem is volt elvárás, de így könnyebb volt nekem is lefogadni a helyzetet.

De a legtöbb, amit tehetsz ebben a helyzetben, hogy egyrészt nem akarsz új szülő lenni, hanem valami másfajta viszonyt akarsz kialakítani, pl. mentori (és jó lenne, ha az új párod is valami hasonlót sugallna). Időt adsz, nem szidod az anyját, sőt egyetlen rossz szót sem mondasz előtte róla, mert az csak olaj a tűzre.

Hogy az exfeleséggel mit lehet kezdeni: semmit. Majd megszokja, ő felnőtt ember, neki fel kéne tudni fognia.

Nézd, nem csak az volt a lényeg, hogy velem normális volt, hanem főleg az, hogy anyum teljesen megváltozott tőle, látszott az új párján, hogy szereti anyukámat.

Sok volt a közös program és könnyebben ment az összecsiszolódás.

Nem volt vele kapcsolatban ellenérzésem sosem, hiába voltam akkor tini, már az első alkalommal tudtam, hogy jó ember.

Talán kapaszkodó lehet, mivel lányról van szó, a csajos dolgok.

Semmi erőltetés persze.

Lesznek kupon napok nemsokára lehet tervezgetni smink cuccokat, ruhákat stb.

14 éves, kamasz, kritikus kor, makacs, ilyenkor egy válás pocsék tud lenni, főleg ha ő a válásig azt hitte, hogy minden rendben van a szülei között. Én is csak nagyon későn tudtam meg, hogy nem oké köztük valami, így ezt megtudni egy igazi villámcsapás volt... Könnyebb lett volna, ha marták volna egymást, vagy pocsék lett volna a hangulat.

Nem tudsz semmit tenni. Ha eltelik némi idő, látja, hogy az apja boldog, és nem hanyagolja őt el miattad, stb. előbb vagy utóbb meg fog enyhülni.

Amúgy, ami talán segíthetne, ha leülnétek hármasban beszélgetni. Őszintén. Én legalábbis megpusztultam volna azért, hogy valaki megkérdezze, ÉN hogyan érzek. Mert a mai napig úgy gondolom, hogy a szüleim válásakor mindenkinek az érzései fontosak voltak, csak az enyémek nem, pedig én voltam a tehetetlen, semmi beleszólásom nem volt semmibe, a fejem fölött döntöttek az életemről, a lakhatásomról, stb., rám kényszerítettek egy új pasit, akivel nem is találtam a közös hangot. És soha senki nem hallgatta meg, mit érzek ezzel kapcsolatban. Lehet, hogy egy ilyen beszélgetés segítene megtörni a jeget.