Miért magányosak az emberek?

Igen am én is szexpartnert keresek, de nagyon nehéz.

#1 voltam. F

Tudod ha vannak barátaid,családtagjaid úgy ki lehet bírni,boldog is tudsz lenni ha látod őket,tudsz velük beszélgetni és programokat csinálni.

Én sofőr voltam,több országban is megfordultam,sosem voltam az a nagy társsosági ember,de kint külföldön egyszerűen egy idő után nagyon rám tört a magány. Alig beszéltem valakivel,épp ahol voltam hétvégén hiába mentem el egyedül ide-oda magányosan,egy idő után tud nagyon rossz érzés lenni,látni hogy mások együtt vannak és boldogok.

Én meg sétálok Milánó utcáin vagy Villach egyik hegyét mászom meg egyes egyedül,senkivel sem tudom megosztani azt az élményt amit én is át élek,nem tudok kivel beszélni,nevetni vagy csak egyszerűen őt hallgatni.

Nagyon rossz érzés teljesen egyedül a nagyvilágban,igaz ehez hónapokra volt szükségem hogy rá jöjjek,én a pénztől nem leszek boldogabb,főleg ha egyedül vagyok,ilyenkor már a családtagjaid is el kezdenek hiányozni még ha ők sem tökéletesek.

Akik emberekkel dolgoznak nap mint nap,ott el lehet képzelni hogy már van akiknek nagyon is elege van az emberekből,nekik tényleg jót tesz a magány,de egy idő után nekik is hiányoznának az emberek,itt nem 1-2 napról vagy 1-2 hét szabiról van szó,ha nem hónap-hónapok után.

Egy lakatlan szigeten egyedül simán meg tudnál őrülni az idő múlásával.

Én még úton voltam egyedül az elején tényleg nagyon is élveztem,majd egy idő után rád tör a magány,lehet butaságnak fog hangzani de ott jöttem rá hogy az emberi kapcsolatokat értékelni kell akik ezeket megérdemlik.

Amilye van az embernek azt nem tudja vagy akarja értékelni,mindig az kéne neki ami a másiknak van,mert az biztosan sokkal jobb.

Ebben a világban mindenki csak szalad,de kérdezem én hová?

Lehet így 23 évesen eléggé hülyesegeket írtam,de hát ilyen vagyok.

Az egyik leggyakoribb tévedés, amibe az emberek nagy része rendszeresen beleesik, az a feltételezés, hogy lelkileg nagyjából egyformák vagyunk, s így nagyjából egyformák a lelki igényeink és a különféle helyzetekkel való megküzdési képességeink is. A pszichológia már rég feltárta, hogy ez nincs így. Belül, lelki működéseikben elképesztően nagy mértékben különböznek az emberek. Az illúziót, hogy belül hasonlók volnánk, két tapasztalat is táplálja: egyrészt eleve hasonló emberek szoktak egymással ismerkedni; másrészt az emberek gyerekkoruktól megtanulnak bizonyos viselkedési normákat, sémákat követni, álarcot hordani, mert ez az ára annak, hogy elfogadást kapjanak a környezetüktől. De ettől még belül, a lelki működéseik nagyon mások maradnak.

Aki ebben "hasonlósági illúzióban" él, annak nehéz megértenie a lelkileg permanensen szenvedő embereket. A lelki szenvedés nem mindig, és szerintem nem is elsősorban a külső körülmények függvénye, hanem sokkal inkább a belső adottságoké. Emiatt ugyanabban az élethelyzetben az egyik ember szenved, kínlódik, míg a másik teljesen jól érzi magát a bőrében. S a belső eredetű szenvedést nem könnyű, sokszor egyenesen lehetetlen megváltoztatni. Vannak például lelki betegségek, amelyek gyakoriak, mégis sok éves terápiával sem mindig gyógyíthatók. Ilyen például a borderline személyiségzavar, amely minden ötvenedik embert érint. Ezek az emberek többségükben egész életüket végigszenvedik, és a környezetük vajmi keveset tud ezen a szenvedésen segíteni.

De nemcsak a pszichiátriai kórképekkel élő emberek szenvednek sokat. Aki erre rá akar ébredni, annak elég mondjuk néhány kortárs költő versét elolvasnia. Sokuk magánélete teljesen rendben van; ráadásul szakmailag is sikeres, irodalmi díjakat elnyert emberek, s mégis a soraikból hihetetlen vívódások jönnek át. Aki hiperérzékeny, kifinomult ember, annak ez az emberi világ rettentően idegen, rideg, így sok kínlódás forrása. Sok-sok ilyen költő lelkű ember van, aki nem lesz ténylegesen költő, s egész életére véka alá rejti mindazt, ami benne kavarog, mert a környezete gyermekkorától kezdve meg nem értéssel szembesítette őt.

Egyszóval belül sokkal különbözőbbek vagyunk, mint amennyire a legtöbb ember azt feltételezi. Emiatt van az, hogy sokan nem találnak egyensúlyt. A magánytól is szenvednek és az esetleges emberi kapcsolataiktól is, mert a szenvedésük fő forrása bennük lakozik, amit csak tetéz a lelkileg átlagos intenzitással élő emberek felől érkező meg nem értettség.