Szerintetek már túlvagyok rajta?

Az is igaz.

De már meguntam a várakozást és őszintén ez tényleg egy vicc, át se vert, hiszen mint mondtam ez plátói volt részemről.

Őszintén remélem, hogy leesik nekem végérvényesen, hogy ezzel csak az időmet veszítem el, ha továbbra is éltetem magamban az érzést.

2,5 hete békéltem meg a ténnyel, hogy jobb lesz, ha gondolati szinten is elengedem őt.

Így visszaolvasva nem igazán fejeztem ki jól magam az alkohollal kapcsolatban. Ősszel kezdtem el nagyon inni, ez tartott télig, majd áprilisban megint visszaestem. Nyár óta egy kortyot sem ittam, mert az ital előhozza a depressziómat.

Sokat agyaltam hülyeségeken, nosztalgiáztam, sajnáltattam magam.

Közben teljesen világossá vált, hogy össze se illenénk és a barátait, családját elnézve nem is bánom, hogy nem tartozom oda. Nem lenne elég önbizalmam hozzá. De ezeken már kár gondolkodni, sőt el se kellett volna kezdenem, mert az időm látta kárát.

Mikor meglátom, már nem ugrik össze a gyomrom, mert lezártnak tekintem a dolgot.

Tudja, hogy szeretem, sajnál is érte, de szerencsére már elválnak útjaink. Nem fogjuk már látni egymást!

Mi ketten soha nem lettünk volna boldogok, de olyan emberi tulajdonságokkal bír ez az ember, ami 100-ból 1-ben ha megvan. Egyáltalán nem tökéletes, nem is kifejezettem szép ember, de az én szememben gyönyörű volt, még most is az.

Akit szeretünk, azt elengedjük! Írtam, hogy nem szeretem, de valójában igen. De már olyan kopottas az egész, a vége felé már csak szenvedést okozott, és agyrémmé vált.

Nem is tudtam senkivel megbeszélni a dolgot....

Arra viszont büszke vagyok, hogy egyedül letettem az italt és egy életre megutáltam. Max egy korty.:D

Sokat fog segíteni, ha tényleg nem látom már.

Soha nem akarom többé ezt érezni, amit iránta éreztem! De már közel sincs akkora hatással rám, mint régen.:)

Szerintem felnőttem. Megláttam a színtiszta valóságot, aztán elfogadtam, és nem áltatom többé magam.

Bárcsak hamarabb rájöttem volna erre.