Mennyire normális ez?

Szóval van egy barátom, legyen Aba, akit pár éves korom óta ismerek. Amikor olyan 8-9 évesek voltunk, kitalálta hogy ha felnőttek leszünk, akkor legyek a felesége, és ezt évekig tök komolyan is gondoltuk. De pár év után már nem vetettem fel neki, mert rettegtem attól hogy meg fog csókolni, és én általános iskolásként arról álmodoztam, hogy én az első csókomat a násznép előtt szeretném az esküvőmön. Ahogy telt az idő, egyre kevésbé lett kapcsolatszerű a barátságunk (pl. amikor pár évvel ezelőtt elmondtam neki hogy vannak olyan álmaim hogy szexelünk, tök furin nézett rám). Viszont elég gyerekes volt mindig is a barátságunk, majdnem minden évben összevesztünk egyszer, és akkor 1 héttől akár több hónapig terjedő időintervallumra nem beszélgettünk, meg amikor beszélgettünk, akkor is mindig csak chaten vagy videohívásban, mivel elég messze laktunk egymástól, kb. csak félévente találkoztunk. De mindig is ő volt a legjobb barátom (egyik osztályban sem beszélgettem az osztálytársaimmal, edzéstársaimmal szintúgy). Na mármost az életemben történt egy évvel ezelőtt egy súlyos trauma (tanárom súlyosan zaklatott, és ezt a környezetemben senki nem hitte el), és ekkor mondtam durva dolgokat neki (de pl. hogy öljük meg magunkat ketten), na mármost nem is olyan sokára egy éve emiatt egyáltalán nem beszélünk, viszont ugyanúgy rá gondolok mindig elalvás elő előtt, ill pl. önkielégítés közben. Ez mennyire normális? Nekem aztán úgy alakult pár hónapja, hogy jóba lettem egy másik sráccal, legyen Béla, és néha elkalandozott a gondolatom hogy amúgy összejöhetnék vele, és hagyhatnám Abát a francba, de aztán egyre jobban láttam hogy csak azokat a tulajdonságait szeretem, amik Abának is megvannak, és mindig kvázi őt próbálom belelátni, így aztán hanyagoltam is, nem akarok senkit kitenni annak hogy más árnyékában éljen, inkább reménykedek tovább hogy egyszer majd Aba visszaír. Bélával eddig mindösszesen egyszer találkoztunk élőben, de minden nap chatelünk.