Hogyan küzdenétek meg ezzel az érzéssel és hogyan próbálnátok visszafojtani egész életetekben?

A történetem bonyolult. Szeretném, ha olyan emberek, leginkább felnőtt emberek írnának választ, akik voltak már hasonló helyzetben, vagy tanácsot tudnak a leírtak alapján.

Nem zavar az sem, ha egyesek elítélnek, talán én is ezt teszem magammal.

5 éve párkapcsolatban élek. Tisztelem, becsülöm és szeretem (!) a páromat. Jól élünk együtt és soha nem szeretném őt elveszíteni, tudom, hogy abba belehalnék.

Többnyire kiegyensúlyozottan éljük a mostani életünket, természetesen kisebb konfliktusok, mint mindenhol, nálunk is vannak, de mindig túljutunk a mélypontokon és támogatjuk egymást mindenben. Viszont.. A mostani kapcsolatom előtt volt egy fiú az életemben, amit azt hiszem úgy szoktak mondani, hogy az első, utánozhatatlan nagy szerelem. Vele nem éltem együtt és nem is voltunk ilyen hosszú ideig együtt. Ez a bizonyos fiú a tágabb tartozik, ezért vannak olyan alkalmak, amikor elkerülhetetlen, hogy találkozzunk. Mikor meglátom Őt, mintha az utóbbi 6 évem hirtelen értelmét vesztené és nem is birok senki másra koncentrálni, csak is rá. Megdobban a szívem, zavarban vagyok, görcsbe rándul a gyomrom. Ezzel a fiúval a kapcsolatunk rettenetesen intenzív volt mindkét fél részéről, borzasztó nagy szerelem volt, ami úgy ért véget, hogy majdnem mindketten bele is roppantunk. Aztán teltek a hónapok, évek... és valahogy felszínesen leült a dolog. Ezután jöttem össze a jelenlegi párommal. Pár hónapig, amíg nem láttam, nem is gondoltam a "régi" fiúra, boldog voltam, úgy éreztem végre felálltam ebből az iszonyú nagy csalódásból és újra szerelmes lehetek. De aztán egyszer véletlenül összefutottunk és az érzés rögtön előjött.. Tudom, hogy ő is hasonló dolgokat érez velem kapcsolatban, amikor találkozunk és tudom, hogy neki is vissza kell fojtania az érzelmeit, el sem tudom mondani, hogy mennyire nehezek ezek a helyzetek. Ilyenkor egyszerűen "eltűnik" a jelenlegi párom, mintha nem is létezne, és ezért egy undorító nőnek érzem magamat, hiszen tudom, hogy nekem már ő az "életem" és neki kell megadnom érzelmileg azt, ami a másik fiú láttán előtör belőlem. De egyszerűen nem megy. Sosem csaltam meg a párom, és mint már mondtam szeretem őt, de akármennyire is próbálok már szinte görcsösen küzdeni az ellen, hogy ne gondoljak az első nagy szerelmemre, nem megy. Pár napja pl takarítás közben meghallottam a rádióban a "közös dalunkat", ami szintén azonnal betette a kaput és olyan emlékeket idézett fel bennem és olyan intenzíven, hogy az egész napomra rányomta a bélyegét. Nem fogom elhagyni a jelenlegi párom, ezt soha nem is terveztem, és ezzel a bizonyos fiúval is próbálom a legminimálisabbra csökkenteni a találkozásnak még csak az esélyét is. De hiába nem találkozom vele, (mióta a jelenlegi párommal vagyok, soha nem futottunk úgy össze, hogy csak kettesben lettünk volna) még akkor is sűrűn gondolok rá, és már majdnem 7 éve, hogy együtt voltunk, egyszerűen még mindig a szivem ugrik ki, mikor meghallom, hogy valaki róla beszél, vagy elég csak hallanom a nevét..

Kérlek, adjatok tanácsokat, hogy hogy tudnám ezt leküzdeni, mit tegyek? Nem akarom elrontani a jelenlegi életemet, és azt akarom, hogy - bár a párom nincs tisztában az effajta érzéseimmel- bele tudjak adni 100%-osan mindent a kapcsolatomba, és tényleg csak rá tudjak koncentrálni, mert borzasztó bűntudatom van az érzéseim miatt...