Miért érzek így?

Reménytelenül szerelmes vagyok egy srácba (ne kérdezzétek, miért reménytelen, hosszú, és tényleg az) jó ideje. Amikor nem találkozunk minden egyes perc kínszenvedés, folyamatosan rá gondolok, kegyetlenül hiányzik, szó szerint fáj valami belül, fojtogat a sírás, szinte isteni magasságokba emelem a srácot, ráz a hideg szinte a gondolatától is, bármit megadnék, hogy újra láthassam. Amikor pedig együtt vagyunk, egy légtérben, egy társaságban, olyan természetesnek érzem, hogy ott van, mint a lélegzést. Oké, kicsit izgulok ilyenkor is, de semmi különös, simán merem vele tartani a szemkontaktust, úgy beszélni hozzá, mintha egyáltalán nem éreznék semmit, és csak később gondolkodom el azon, jövök rá, hogy basszus, megint együtt voltunk, láthattam, és hogy ez mekkora ajándék, milyen simogatás a lelkemnek. Ez miért van így? Nem értem magam, tiszta hülye vagyok. :( Köszi előre is!