Mi volt a párod legbántóbb tette, amit megbocsátottál neki?

Már nagyon öreg és beteg volt a cicám (akiről a barátom is tudta, hogy mennyire közel állt hozzám és mennyire fontos volt számomra). Megnézte az állatorvos és azt mondta, hogy már nem lehet rajta segíteni, túl öreg hozzá és gondolkozzak el az altatáson, hogy lerövidítsem a szenvedéseit. Ezt utána sírva meséltem el a barátomnak, persze valamennyire számítottam rá, hogy ez lesz, de azért mégis nagyon szíven ütött. Annyit vártam tőle, hogy hallgasson meg és legyen egy kicsit a támaszom, erre meg azt mondta, hogy ő az ilyet ellenzi, ez gyilkosság. Abban a helyzetben ez nagyon megbántott, nem tudtam úgy kezelni, hogy neki ez a véleménye és kész. Szerintem nagyon tapintatlan ilyen mondani egy hasonló szituációban.

Tudom, nem a világ vége, de akkor ez nagyon rosszul esett. Másnap megbeszéltük és megbocsátottam neki. Szerencsére ennél komolyabb bántó dolog nem volt még és remélem nem is lesz.

6-os, tudom, hogy ez nagyon érzékeny téma, de tényleg túlreagáltad, neki szíve joga volt elmondani a véleményét, mert akár még befolyásolhatta is volna a döntésedet. Utólag már hiába mondja. Én mondtam már ki, hogy legyen vége és évekig gyötört utána az az érzés, hogy a gyilkosa voltam a kutyának. Ez addig tartott, amíg egyszer túl későn mondtam ki, nagyon meghosszabbítva a kutya szenvedését és amikor szembesültem a saját önzésemmel és minden megadtam volna azért, ha találtam volna az éjszaka közepén egy állatorvost, aki 5 percen belül elaltatja a magát dobáló, síró kutyát, akkor megváltozott bennem és összességében most már én is azt vallom: jobb előbb altatni, mint túl későn. A barátod is úgy gondolkozhat, ahogy én sokáig, hogy nem szabad beleavatkozni a természet rendjébe és hagyni kell az állatot akkor elmenni, amikor arra készen áll. Csak az a gond, hogy folyamatosan beavatkozunk, nem hagyjuk őket elmenni, mert nyilván nem hagyom kint a reszkető lábú 18 évest a téli mínuszokban, ha elmegyek otthonról, mert volt olyan, hogy véletlen az oldalára dőlt és nem tudott lábra állni oldalfekvésből, ott fagyott volna meg a természet rendje szerint már régen. Ehelyett nyilván becsuktam őt a jó melegbe, amíg elmentem otthonról, de ezzel meg előidéztem egy a természetben elő nem forduló helyzetet, hogy a kutya sokkal tovább életben maradt, mint ahogy a természetben történne, a rák sokkal jobban felemésztette őt...Volt egy pont, amikor megértettem, hogy mindig beavatkozunk, ezért kell a fájdalomba,a szenvedésbe is beavatkozni. Azért általában azt meg szoktam várni, amikor már az állat nem akar enni, olyankor az egy nagyon határozott döntés, amikor már a fogsorát is összeszorítja.:( De nagyon nehéz kérdés ez és soha nem bántásból merültek fel bennem ezek a gondolatok, hanem mert én magam is nagyon sokat vívódtam rajta. Egyébként hidd el, sokkal jobb ez, mint amit én tapasztaltam, amikor a párom nem akart segíteni egy nagyon beteg kutya állatorvoshoz juttatásában. Azt én sajnos nem tudtam neki megbocsájtani. Vagyis megbocsájtottam, de a szerelemnek onnan kezdve vége volt.

A legbántóbb, amit megbocsájtottam, az volt, hogy nem vállalt fel mindenki előtt, miután összejöttünk. Ez mindig nagyon fájt, de megbocsájtottam, mert hinni akartam, hogy szeret és mert akkor még szerettem.

Rengeteg minden, mert nagyon fiatalon jöttünk össze (én 18, ő 19) és mindketten tapasztalatlanok voltunk, fogalmunk se volt a felnőtt problémamegoldásról, konfliktuskezelésről.

Mára már együtt élünk, hála égnek kiveszekedtük magunkat fiatalon kb. minden hülyeségen, szóval béke van és szeretet.

Talán a legfájóbb az volt, mikor egy régi osztálytársával (lány) beszélgetett messengeren. Úgy tűnt fel, hogy mikor barátokkal kocsmáztunk még akkor is láttam, hogy hajnalban ír valakinek. A lány láthatóan nyomult rá, küldözgetett neki képeket, hogy milyen ruciban megy bulizni, hogy strandon van stb, párom pedig nem állította le. Ő sosem "udvarolt" neki, de valószínűleg tetszett neki, hogy bejön a lánynak.

Mikor először elmondtam neki, hogy tudok erről, mert beleolvastam a beszélgetéseibe, sírva kértem, hogy fejezzék be és állítsa le a lányt, mert ez nekem megalázó. Megígérte, mint kiderült utána még hónapokig beszélgettek.

A második "kérésemnél" konkrétan szakítottam vele, mert nekem ez nem fér bele egy monogám kapcsolatba. Akkor valami átkattant nála, megértett végre, órákat beszélgettünk higgadtan, hogy ez engem miért bánt, miért nem érzem normálisnak és szerintem felfogta. Beismerte, hogy hibázott, minden platformról letiltotta a lányt és azóta több év eltelt, sosem csinált ilyet újra.

Nem titkolózik, nincs lekódolva semmi, előttem nyomkodja a telefont, sokszor a kezembe is adja hogy rendeljek kaját stb.

Szóval mi szerencsére megoldottuk, de a mai napig eszembe jut és a mai napig elküldeném a jó k*rva anyjába a lányt, mert pontosan tudta, hogy együtt vagyunk.