Szerintetek melyik jobb? Ha őszinte a másik, vagy az a jobb, ha inkább nem tudja az ember...?

Hosszú lesz, de annyira fáj ez az egész, egyszerűen muszáj kiírnom magamból, ne haragudjatok meg érte...

Mindenki azt mondja, hogy az őszinteség mindennek az alapja. Ha gond van, beszéljük meg őszintén. Ha jön valaki más, akibe beleszeretünk, legyen bennünk annyi, hogy először szakítunk otthon és nem csaljuk meg a párunkat, mert nem érdemli meg, hogy átverjük, az gerinctelenség. Mondjuk meg őszintén, hogy mi a helyzet, beszéljük meg, szakísunk, az a tiszta és korrekt.

Hát, a férjem meg is tette. Belehabarodott valakibe, de még mielőtt bármi más történt volna, hazajött, leültetett és elmondta nekem. Hiszen ebben egyeztünk meg, nem igaz? Hogy mindig elmondjuk őszintén a másiknak, ha történik valami... Erre kértem évekkel ezelőtt, hogy ne legyenek titkok, ne legyenek hazugságok, tiszteljen meg azzal, hogy mindig őszinte velem, bármi is van... Hát ő az volt, őszintén elmondta. Elmondta, hogy egy kolléganője az, elmondta, hogy a nő 10 évvel idősebb, és hogy bár semmi nem történt közöttük azon kívül, hogy az elmúlt időben egyre többet beszélgettek és munka után egyszer-kétszer megittak együtt egy kávét, de mivel megbeszéltük, hogy mindig őszinték leszünk egymással, így ez a legegyenesebb, hogyha ő elmondja nekem, mit érez.

Én már akkor tudtam, vagy legalább is sejtettem, hogy ez jó eséllyel csak egy fellángolás lesz, nem több, de mit tudtam volna erre mondani? Számíthattam volna rá, hogy egyikünknél lesz majd valami ilyesmi, elvégre diákszerelem volt a miénk. Nagyon fiatalok ismertünk meg egymást, 18 évesen jöttünk össze, most meg már mindketten a harmadik X-ben járunk, szóval letoltunk együtt egy pár évet... de ami igaz, az igaz, lássuk be, hogy lényegében teljesen kimaradt ez az ismerkedős, csajozós-pasizós korszak mindkettőnknél. Nekem Ő első volt mindenben, és neki is csak egy alig 8 hónapos kis távkapcsolat-szerűsége volt előttem, semmi más. Olyan zöldfülűek, tapasztalatlanok vagyunk/voltunk mindketten ezen a téren, hogy ihaj. Nekem csak ő volt, neki meg csak én. Sose volt viszonyítási alapunk.

Mindig, mindenki azt mondja, hogy aki menni akar, arra rá kell adni a kabátot. Igaz? Hát én ráadtam.

Megköszöntem, hogy őszinte volt, és elmondtam neki, hogy nagyra értékelem, hogy ahelyett, hogy belement volna egy titkos szeretői viszonyba, inkább leült velem beszélni. Fair dolog, így a helyes.

Tudtam, hogy őrlődik a dolog miatt, de sosem csalt volna meg, mert ennyi év után nem ezt érdemlem tőle. Ezt el is mondtam és ebben mindketten egyetértettünk.

Azt mondta, rettenetesen gyötrődik ebben a helyzetben, mert szeret engem és fontos vagyok neki, de őszinte akart lenni velem az érzéseivel kapcsolatban.

Hát, jól van, mondtam végül, akkor menj csak. Borzalmasan fáj, de ez van, elfogadom... Ha a jövőben nem velem képzeled el az életet, hanem vele, akkor nincs más hátra, mint előre: váljunk el.

Úgyhogy szépen, kultúrált felnőtt emberek módjára megbeszéltünk mindent, megbeszéltük, ki költözik el a lakásból és ki marad ott, ki használja a továbbiakban az autót, kihez kerül a macska, ki mit visz, ki mit hagy ott - azután elvonultam és kisírtam a szemem. Mit lehetett volna tenni egy ilyen beszélgetés után, de tényleg?

Végül is én költöztem el. A szüleimhez mentem, jobban mondva Apukámhoz, mert Anyukám már nem él. Apu viszont másik városban lakik, mint mi, így a munkahelyemen is felmondtam, mert nem tudtam volna megoldani az ingázást. Teljesen össze voltam törve. Odalett 12 év az életemből, az első nagy szerelmem, a legjobb barátom, az eddigi otthonom és a szeretett munkahelyem is... Egyik nap még van, aztán már hopsz, egyszer csak nincs. Mert Ő "szerelmes lett" és őszinte akart lenni...

1 hónap múlva kezdett jobb lenni. Már nem voltam annyira padlón - ellentétben Vele.

Miután elköltöztem, természetesen a férjem beszélt a nővel, elmondta neki, hogy mit érez, majd randizni hívta, az meg boldogan igent mondott. Szinte rögtön összejöttek, talán kétszer vagy háromszor le is feküdtek. Na bumm. De nem kellett hozzá 3 hét sem, hogy a férjem rájöjjön, hogy a szomszéd nője semmivel sem zöldebb. Pillanatok alatt lepattintotta a kolléganőt és a felismerés után bizony jött a depresszió. Rájött, hogy istenesen elb@szta az életét. Összekeverte a szezont a fazonnal, a szerelmet a fellángolással, és lecserélt egy 10 évvel idősebb hölgyre, csak hogy ráébredjen, mi a különbség a kavics meg a gyémánt között. Ez a tapasztalat - ami fiatalon mindkettőnknél kimaradt - kellett neki hozzá, hogy átértékeljen magában mindent.

Így hát sűrű mentegetőzések közepette szakított a kolléganővel kevesebb, mint 3 héttel azután, hogy összejött vele.

És ezt mind honnan tudom? Hogy ő mindig mindent olyan rohadtul őszintén el akart mondani...

Felhívott azon a héten és arra kért, hogy üljünk le és beszéljünk. Őszintén, ahogy mindig szoktuk. Így hát azon a hétvégén hazamentem. A mai napig előttem van, ahogy megtörten ül a konyhakövön és úgy zokog, mint egy gyerek, hogy mekkora hülyeséget csinált. Elmondta, hogy hibázott, és amint rájött, hogy tévedett az érzéseivel kapcsolatban, kipenderítette a nőt, de nagyon rossz döntést hozott, amikor azt gondolta, hogy a válás lenne a megoldás. Azt mondta, nem kéri, hogy higgyek neki, mert tudja, hogy ezt most nem kérheti tőlem, nincs hozzá joga... ezért csak adjak egy kis időt a számára, hogy bizonyíthasson. Azt mondta, ő nem kér tőlem semmi mást, csak időt. Adjak neki időt, hogy jóvá tehesse és megmutathassa, hogy tényleg komolyan átértékelte a dolgokat és helyre akarja hozni, amit elszúrt. Ő mindent meg fog tenni, és meg fogom látni, hogy halálosan komolyan gondolja. Nem akar elválni, és ha kell, le is térdel elém, akár mindenki előtt és úgy kér bocsánatot, csak adjak esélyt, hogy jóvátehesse, és hozzuk helyre ezt a házasságot, mert nem akar elveszíteni. Beismeri, hogy nagyon nagy hibát követett el, és ha a mai eszével tehetné, most azonnal visszamenne az időben, hogy meg nem történtté tegye... Rettenetesen megbánta, de szeretne lehetőséget kapni, hogy jóvá tehesse a tévedését, mert rájött, mennyire fontos vagyok neki és ha van rá bármi mód, ő mindent el szeretne követni, hogy helyrehozza a dolgokat. Azt mondta, ez a pár hetes "kapcsolat" ráébresztette, hogy más nő soha nem érhet fel hozzám, és hogy igenis velem szeretne megöregedni. Ezért is biztos benne, hogy többé nem fog ilyesmi még egyszer előfordulni, mert egy életre megtanulta ezt a leckét.

Köszi... Értem én. Neki valahol ez a tapasztalat kimaradt anno, és láthatóan ez kellett ahhoz, hogy értékelni tudja a házasságunkat, hogy mellettem mennyivel boldogabb volt, hogy más nőnél sem nő kolbászból a kerítés.

Nem tudom, mi fáj jobban. Hogy őszinte akart lenni és "korrektül" elhagyni, vagy a tény, hogy mindez a fájdalom elkerülhető lett volna, ha inkább titokban csinálja ezt az egészet? Sose hittem volna, hogy valaha ezt fogom gondolni, de így utólag talán jobb lett volna, ha megcsal... Lehet, hogy jobban jártam volna, ha ehelyett a fenenagy őszinteség helyett igenis, inkább belemegy abba a titkos viszonyba, 3 hét alatt ugyanígy eljut erre a következtetésre, és ugyanígy megtanulja a leckét. Csak közben nem törik össze a szívem. Ha nem tudnám, nem fájna. De így...?

Ismerem, mint a rossz pénzt, talán jobban ismerem őt, mint ő saját magát. Látom, mennyire emészti a bűntudat. Látom, hogy milyen szörnyen érzi magát, és hogy mennyire megbánta a dolgot. Én pedig őrlődöm, mert szeretem, de érthető módon eléggé megrendült a bizalmam.

Tudom, hogy őszintén mondta, amit mondott, mert mindig őszinte ember volt. Ha ő azt mondja, rettentően sajnálja a fájdalmat, amit ezzel okozott, de ilyen soha többé nem fordul elő még egyszer, biztos lehetek benne, hogy azt őszintén úgy is gondolja.

Édesapám szerint mindannyian emberek vagyunk, mindannyian tévedhetünk és bizony mindannyian követünk el hibákat. De szerinte ha valaki képes ezekből tanulni és belátni, hogy rossz döntést hozott, akkor megérdemel egy második esélyt, hogy megpróbálhassa helyrehozni, amit elrontott. Nagyon nagy dolog beismerni, hogy hibáztunk, de még nagyobb dolog utána odaállni a másik elé, és őszintén bocsánatot kérni érte. Ezeket - főleg a mai világban - értékelni kell.

Ha őszinte akarok lenni, a férjem nem csalt meg, hiszen megbeszéltük, hogy elválunk és épp külön is éltünk, mikor ezzel a nővel együtt volt. Ettől függetlenül valami megtört bennem...

A férjem azt mondta, tudja, hogy mennyire megbántott, de ha adok neki egy kis időt, ő minden erejével azon lesz, hogy helyreállítsa a bizalmamat.

Én is kértem tőle egy kis időt, hogy végiggondoljam a dolgokat.

Így utólag tényleg azt mondom, ha tudtam volna, hogy az őszinteség ennyire fáj, talán mégis jobb lett volna, ha hazudik nekem. Ha titokban csal és nem derül ki... akkor most nem lenne darabokban a szívem.

Sokat töprengek, mert összességében eddig a pontig nagyon szép életünk volt, és rengeteget rágódom rajta, hogy 12 szép év után, egy ilyen cirka 1 hónapos agybaj, úgy, hogy nem hazudott és végig őszinte próbált lenni velem, vajon még megbocsátható-e?

Volt valaki hasonló helyzetben? Ti mit tettetek?

Előre is köszönöm a válaszokat, és még egyszer, ne haragudjatok, hogy ilyen hosszúra sikerült...

30N (& 34F)