Elméleti kérdés: párkapcsolatban vagy valakivel, vannak gondjaitok és kilépnél, de félsz hogy nem találsz jobbat, megtetszik egy kollégád. Mit teszel?

Hülye nyomi kapcsolatfüggő vagyok. Tehát csak akkor szakítok a régivel, amikor már rögtön átülhetek az újba. Biztonság a maximumon.

Nagyon genyó dolog, de egy nagyon erős szorongástól kímélném meg magam így. Egyedül esélyem sem lenne új párt találni, annyira magamba zuhannék. Szóval jaaa... 5 éves kapcsolatba így bele lehet kényelmesedni.

Amikor összejöttem mostani párommal, akkor önerőből elértem, hogy boldog tudjak lenni egyedül, sok munkával, évek alatt, így tudtam bevonzani őt. Azóta viszont a kapcsolat önmagától fenntart, és jól van ez így. Meg szerencsére gondok sincsenek, nem változtunk rossz irányba, így inkább a gyereket tervezzük, meg a házat, stb... 😃

De ha valami lenne, ami miatt szakítanom kéne, akkor ja... a fenti megoldás lenne a nyerő nálam.

Kapcsolat függő az ismerősöd.

Nem kötelező mindig kapcsolatban lenni,inkább kiváltság.

Nálam az eset konkrétan megtörtént, és nagyjából pont így. Én vagyok a nő.

Nagyon hosszú kapcsolat, közös gyerekek, az utolsó másfél évben nulla intimitás, nagyjából egymáshoz se szóltunk, ha nem voltak ott a gyerekek.

Volt egy pasi, aki nagyon tetszett (ő még nem a kolléga volt), de nem léptem semmit. Úgy gondoltam, a gyerekeim apját nem hagyom el "csak úgy".

Azután megérkezett az új kollégánk. Együtt jártunk kávézni szinte már a kezdetektől, és nagyon sok dologban kellett összedolgoznunk. Volt benne valami, volt KÖZTÜNK valami, amit mindketten az első perctől szinte érzékeltünk, és bár egyikünk se közeledett, de mégis érezhető volt.

A kapcsolatunk inkább volt baráti, mint bármi más. Mesélt az exeiről, én meséltem a családomról, volt munkahelyekről, haverokról, és egyre többször kaptam magam azon, hogy hangosan nevetek. Azelőtt már évek óta nem tudtam nevetni. Volt, hogy túlórázott, hogy nekem segítsen. Amikor ezt utólag megköszöntem neki messengeren, akkor kezdtünk el munkahelyen kívül is kommunikálni.

Így ment egy hónapig, de semmi az égvilágon nem történt. Hozzám se ért, én se hozzá. Viszont akkorra már biztosan tudtam, hogy mi az, amit nem akarok. Nem akartam, hogy ez az egész azért ússzon el, mert én gyáva vagyok meglépni azt, amit már évekkel azelőtt kellett volna.

Szóval szakítottam, felrúgtam a hosszú kapcsolatot a gyerekeim apjával. Egy rohadéknak éreztem magam, csomószor titokban bőgtem, de végigcsináltam, egészen a válásig, költözésig. A környezet elítélt, hülyének nézett, a gyerekeim utáltak. És nem tudhattam, hogy lesz-e bármi a kollégámmal ezek után, de azt tudtam, hogy amíg ezen nem vagyok túl, addig mással se lesz, és hogy annyiszor próbáltuk javítgatni a kapcsolatot, és annyiszor nem sikerült, hogy én ebbe már biztosan nem akarok energiát fektetni.

Egy héttel a szakítás után a kollégám randira hívott. Akkor még inkább volt baráti, mint más jellegű a randink, sokat beszélgettünk, sétáltunk. Idő kellett, és még pár randi, mire át mertük lépni azt a bizonyos határt, amit első nap felhúztunk.

Azóta együtt vagyunk. Lassan 4 éve. A gyerekeimnek el kellett magyaráznom, miért ölel át, miért csókol meg időnként, mert az apjuktól nem láttak soha ilyet. Abszolút nem bántam meg semmit. De, igazából azt igen, hogy a válást nem léptem meg már sokkal, sokkal hamarabb. A volt párom jó apa, a gyerekek bármikor mehetnek hozzá. Szerintem jobban funkcionálunk szülőként amióta külön vagyunk, mint amíg együtt voltunk. Szóval részemről minden úgy jó, ahogy van. :)