Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Kezdőoldal » Felnőtt párkapcsolatok » Párkapcsolati problémák » Helyes szerintetek, ha egy...

Figyelem! A Felnőtt párkapcsolatok kategória kérdései kizárólag felnőtt látogatóinknak szólnak!
Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.

Helyes szerintetek, ha egy párkapcsolatban/házasságban veszekedésekkor a nő ad a férfinek egy pofont nyugtató szándékkal?

Figyelt kérdés

#Nyugtató hatású pofon #Nyugtatópofon #Terápiás jellegű
dec. 9. 20:17
A kérdező szavazást indított:
Igen (nő vagyok)
Igen (férfi vagyok)
Nem (nő vagyok)
Nem (férfi vagyok)
48 szavazat
1 2
 1/13 anonim ***** válasza:
94%

Nem, egyáltalán nem és valószínűleg pont az ellenkező hatást éri el vele, mert ki nyugodna meg egy pofontól?

Nagyon kevés esetben érzem indokoltnak, legyen szó nőkről vagy férfiakhoz, és egy vita nem tartozik közéjük.

22/L

dec. 9. 20:19
Hasznos számodra ez a válasz?
 2/13 anonim ***** válasza:
80%

Velem volt már, hogy vita/veszekedés/nézeteltérés közben adott egy pofont a lány, hogy szedjem össze magam, és működött.

Nagyon fáradt voltam és kb eszemnél se volt. Folyamatosan komolytalanságokat beszéltem, miközben ő aggódott értem és nekem autót kellett vezetnem még az nap este. Nem vettem komolyan éppen, hogy aggódik, és mikor már harmadjára is vicceltem miközben ő komoly volt, akkor lekevert egy pofont. Nem volt nagy, hogy fájjon vagy akármi.


Pár másodperc után már semmit nem éreztem belőle. De észhez tértem. Megkomolyodtam, és biztonságosan haza vezettem.

ÉS nem vettem vérlázítónak a dolgot.



Akkor 20 éves voltam.


24F

dec. 9. 20:23
Hasznos számodra ez a válasz?
 3/13 A kérdező kommentje:
#2: ha te lennél a nő, és a párod a férfi, akkor is így gondolnád?
dec. 9. 20:25
 4/13 anonim ***** válasza:
100%

Nyugtató szándékkal 😅😂

Ahol szép szóból nem értünk, ott erőszakhoz sincs értelme folyamodni. Nem leszek attól sem erősebb, sőt, igazam sem lesz tőle.

Szimplán csak nem lennék ilyen kapcsolatban benne.

dec. 9. 20:27
Hasznos számodra ez a válasz?
 5/13 anonim ***** válasza:
92%

Kérdező. Nem attól függött, hogy milyen nemű vagyok.

Hanem attól, hogy szeretetből csinálta és gyengén, vagy sem.


Tudom az erőszak mindennemű elutasítása a lényeg most, de az adott helyzetben belefért.

Ha változtatunk a helyzeten, akkor lehet, hogy mást gondolok. Nem tudom.


Akkor és ott belefért. Ennyi.

dec. 9. 20:34
Hasznos számodra ez a válasz?
 6/13 anonim ***** válasza:
22%
Csak a férfi adhat nevelő pofont!
dec. 9. 20:37
Hasznos számodra ez a válasz?
 7/13 anonim ***** válasza:
90%

Én egyszer egy elfajult vita hevében rácsaptam a kezemmel a volt párom térdére, mire teljes erejéből a földhöz vágta a mobiltelefonomat és úgy ordibált velem, hogy a kutyáim bebújtak a hátam mögé és azt éreztem, hogy bármikor megölhet. 2 éve voltunk együtt, addig soha nem emelt kezet rám, de utána feljogosítva érezte magát. Mintha kioldottam volna benne egy gátat a térdére csapással. Bár az is benne volt, hogy apám akkor költözött el és először maradtunk kettesben a házban. Nem sokkal később egy másik vitánál, ami nem is volt igazán veszekedés, csak egy vita, hirtelen felugrott, majdnem nekilökött a kandalló kiálló szélének, teljes erőből megrázott, rávágott az üvegajtóra és ha fél méterrel arrébb állok, a képemben landolt volna az üveg és ma nem lenne arcom, aztán nyivákolt egy sort azon, hogy neki vérzik a keze és miért nem kötözöm be...Akkor szakítottunk először, de visszajött, mert otthon szar volt neki, ahol apuci verte anyucit. Később még egyszer voltam halálos veszélyben mellette, akkor lapátra tettem örökre.

Mindenesetre azt gondolom, hogy akiben a sérült gyerekkora miatt ott rejtőzik az a minta, hogy a konfliktusokat veréssel kell megoldani, abban egy kisebb ütés is kioldhatja az erre vonatkozó gátlásokat, szóval nem ajánlom.

dec. 9. 20:50
Hasznos számodra ez a válasz?
Sanct Bernhard Bodorrózsa tiszta tea
 8/13 anonim ***** válasza:

#7-es ez erős minta követés. Érdekes.


Mondjuk nálunk pont úgy volt, hogy apám sosem emelt kezet senkire, se felnőttre se gyerekre.


Anyámnál néha előfordult, hogy megtépte a nővéreimet vagy megcsapkodott. Nem vert napi rendszerességgel, és kb 10 óra meló után, ha nem voltunk hajlandók aludni még éjfélkor sem, akkor mondjuk kifejezte nem tetszését ezzel, és akkor tudtuk, hogy túl feszítettük a húrt. Összesen két ilyen alkalomra emlékszem gyerekkoromból.


Talán ezért fért bele nekem, amit leírtam. #2 voltam.

dec. 9. 20:54
Hasznos számodra ez a válasz?
 9/13 anonim ***** válasza:
Igen, benne lennék.
dec. 9. 21:21
Hasznos számodra ez a válasz?
 10/13 anonim ***** válasza:
86%

8-as, szerintem te ilyen téren nem vagy sérült és ezért helyén tudtad kezelni azt az egy pofont. Biztos nem jó emlék, amikor anyukád kezet emelt rátok, de ha életedben 2-szer fordult elő extrém helyzetben és nem ez volt a jellemző, nem ez volt a fő konfliktusmegoldási és indulatkezelési stratégia, akkor valószínűleg nem okozott benned ez az egész maradandó károkat és alapvetően megkaptad a szüleidtől azt a kiegyensúlyozott gyerekkort, amire építve helyén tudsz kezelni egy szeretetből kapott vagy akármilyen pofont.

A volt párom rendszeresen azt látta, hogy az apja megveri az anyját, később az öccsével ők is megverték az apjukat, ha az anyjukat meg akarta ütni, sőt, az öccsével egymást is megverték...Ezt tanulták, ezt látták, nem tudott ebből kitörni. Mindent megtett, hogy más élete legyen, soha nem ivott egy korty alkoholt se, megbotránkozott azon is, ha rumaromát tettem a süteménybe, de alapvetően mégis ugyanazt a mintát másolta, ugyanaz a nihil lengte körbe, a depressziós hangulatváltásai, a dühkitörések, az állandó paranoia, hogy mindenki őt irigyli, minden férfi bele akar kötni, emiatt rendszeres botrányok a munkahelyen is...

Igazából nagyon szomorú.

Nálunk egyébként szintén anyám volt az indulatosabb, nem apám. De rendszeresen nem vert anyám sem. Van azért néhány emlékem, elég borzasztó most ezzel szembesülni, mert meg voltam győződve róla, hogy engem nem vertek. Most viszont eszembe jutott, hogy egyszer, amikor 3-4-5 éves korom körül valamin hisztiztem, hirtelen felkapott, levágott a rugós ágyra és teljes erejével rázni kezdett hosszú perceken keresztül. Nem tudtam segítséget kérni, borzasztó volt. Ma már tudom, hogy ezzel meg is ölhetett volna, ahogy sajnos babáknál kisebb rázás is halálos agyvérzést okoz, szerintem még én is veszélyben voltam, bár abban biztos vagyok, hogy ő erről nem tudott és nem akart megölni. Később egy pofonra emlékszem tinédzser koromból, de akkor tényleg szemtelen voltam. Azon kívül inkább apámmal voltak félelmetes vitái, ahol rendszeresen földhöz vágott ezt-azt, például a televíziót vagy később baltával az arany karikagyűrűjét verte szét. Apám nem emelt kezet soha senkire.

Én sokáig úgy gondoltam, a gyerekeket időnként meg kell nevelni, akár veréssel is. Baromi idegesítő volt a barátnőm kisfiának a hisztije, én legszívesebben lekevertem volna neki egyet, ők meg ütyülüpütyüliztek neki. Egész addig hittem azt, hogy szükséges a gyerek verése, ha hisztizik, amíg nem lett saját gyerekem. Onnan kezdve megnyílt előttem egy teljesen más nézőpont. Olvasgattam is a témában, de a saját anyai megérzéseim is mindig oda vittek, hogy már nem hiszek a rossz gyerekekben. Elhanyagolt gyerekekben hiszek, akik kénytelen valami rosszat elkövetni, hogy figyeljenek rájuk végre. Én azt látom az én gyerekemen, hogy óriási megfelelni akarás van benne és ha bármi rosszat tesz is, az inkább figyelemfelhívás, segélykérés, vagy fizikailag vagy lelkileg van olyankor rossz állapotban, de soha nem önmagában "rossz". Ezért értelmetlennek látom a fizikai fenyítést. Sajnos egyszer ráütöttem a kezére, amikor még baba volt, olyan 1-1,5 éves. Állandóan azzal hergelt, hogy hiába tettem elé a kaját, lehajította a földre és nem ette meg. Én meg igazából akkor nem is dühös voltam, csak megbeszéltem magammal, hogy meg kéne neki tanítanom, hogy az étellel ezt nem szabad megtenni és nagyon helytelen a földre dobálni, éhező afrikai gyerekek meg miegymás ugyebár, ezért amikor újra földre dobta a kaját, rácsaptam a kezére. Soha nem felejtem el a tekintetét és azt se, ahogy a szemem láttára keményedett meg az arca. Átvonaglott rajta a sírás, de életében először elfojtotta, felnézett az a kicsi baba a szemembe és megijesztett a keménysége. Másnap pedig valami kisebb konfliktusnál fogta magát és megütött. Akkor megdöbbentem, mert rájöttem, hogy én tanítottam meg ütni és rájöttem arra is, hogy az ütés csak ütésre nevel és megkeményít. Később olvastam is arról, mennyire fontos, hogy a szülő hogyan kezeli a saját és a gyermeke indulatait, ugyanis a kisgyerek még képtelen az érzéseit és indulatait kontrollálni, segítségre van szüksége ahhoz, hogy megtanulja azokat kezelni. Ha a szülőtől azt tanulja, az vésődik be neki, hogy az indulatok fizikai agresszióval oldhatóak meg, akkor később, felnőtt korában ez az agresszió önmaga ellen is fordulhat és akár öngyilkos is lehet. Ezt én nagyon komolyan vettem, mert az én családomban volt öngyilkos, ez nem játék.

Akkor, amikor a baba a földre dobta az ételt, nyilvánvalóan egyfajta anyahergelési kísérletet végzett velem, nem teljesen tiszta számomra milyen célból vívtuk ezt a harcot, de a probléma később megszűnt. Az alap baj az volt, hogy nem jól akartam csinálni ezt az egész hozzátáplálást. Nem tudtam, hogy az evés tanult folyamat és nem olyan ösztönös, mint a babáknál a szopizás és nem adtam elegendő mintát a közös étkezésekkel, megzavartak a hozzátáplálási táblázatok is és nem engedtem, hogy a maga tempójában és kíváncsiságából belekóstoljon a felnőttek ételébe, mindenáron biot és egészségeset akartam neki főzni, ezért íztelen ételeket tettem elé, ami véletlenül se egyezett azzal, amit mi ettünk és valahogy nem állt össze a fejében, hogy mit erőltetem én ezt az izét, hogy ő megegye, amikor sokkal jobb szopizni. Ez akkor kezdett őrült gond lenni, amikor már apadt a tejem és a tápszert se fogadta el. Ki tudtunk ebből törni, elkezdtem őt bevonni a közös étkezésekbe, nem erőltettem többé, hogy egyen, de bármit megkóstolhatott, ha kedve volt hozzá, előtte ettünk, de neki semmit nem volt kötelező megennie. Ez nagyon hamar meghozta az eredményt és utána soha többé nem dobta le az ételt a földre. Látható, hogy akár agyon is verhettem volna, amiért a földre dobálja az ételt, a probléma attól még nem oldódott volna meg, max. súlyos gyerekkori anorexiává fajult volna. Épp ezért volt óriási bűn és teljesen felesleges rácsapni a kezére a kisbabámnak. Egyébként anyám anorexiás volt és valószínűnek tartom, hogy amikor nagyapám beleverte a fejét a tányérba, csak állandósította és felnőtt korára is tartósította az ételek iránti undort, és tovább megyek, ez kihatott rám is és a gyermekem étkezési szokásaira is. Mert az, hogy az evést egy gyorsan letudandó muszájnak érzem és nem érzek örömet sem az elfogyasztásában, sem az elkészítésében, nagy valószínűséggel annak a következménye, hogy anyám egész gyerekkoromban küzdött az étellel és sokszor öklendezett is evés közben. Hogy én nem tartottam fontosnak a közös étkezéseket és megoldottuk az étkezéseket külön-külön a férjemmel, amíg egyikünk babázott, a másik bekapott valamit és fordítva és ha nem volt segítségem, akkor inkább egész nap nem ettem, hogy a babával lehessek, mindez normáliséknál, akiknél kellő hangsúlyt kap az étkezés, nyilván nem fordulhatott volna elő és a baba automatikusan megkapta volna azt az étkezésmintát, amitől zökkenőmentessé válik a hozzátáplálás.

Szóval ezek jóval összetettebb problémák annál, mint hogy egy pofonnal meg lehessen oldani.

Tovább megyek, a pofon is lehet egy elég összetett folyamat és igen, lehetséges hogy van az a szituáció, amikor a helyén adva akár életet is menthet. A dolgok sokszor nem önmagukban jók vagy rosszak.

Az állatokat is mindig pontosan tudják, hogy a segítségükre történnek a dolgok vagy ellenük van. Egy állatot meg lehet szúrni, vért lehet tőle venni, lehet turkálni a gyulladt fülében, akár fel lehet emelni összetört csontokkal a földről, én még mindig azt láttam, hogy pontosan tudták, hogy ez szeretetből, értük van. Volt olyan kutyám, aki végigvisította az ultrahangvizsgálatot, annyira utálta, ha lefogják, hárman alig bírtunk vele, aztán a vizsgálat végén megpuszilta a doki kezét. De ez már egy másik történet.:)

dec. 9. 21:37
Hasznos számodra ez a válasz?
1 2
Online játszótér

Kapcsolódó kérdések:





Minden jog fenntartva © 2021, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info@gyakorikerdesek.hu

A weboldalon megjelenő anyagok nem minősülnek szerkesztői tartalomnak, előzetes ellenőrzésen nem esnek át, az üzemeltető véleményét nem tükrözik.
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!