Különböző jövőkép. Ti mit tennétek a helyemben?

Tudom hogy sokan nem fognak velem egyetérteni de szerintem te vagy az aki túl korán akar "letelepedni".

Tudom hogy ez egyéni, de szerintem (plane a mai világban) teljesen normális ha valaki nem akar 23 évesen gyereket meg házassagot.

Szerintem ez nem jelenti azt hogy kevésbé szeret egyszerűen csak minek a rohanás.

Kb gyerekkent jöttetek össze és most kezd a felnőtt személyiségetek kialakulni.

Szerintem (ez csak az én véleményem) sok esetben felelőtlenség is ennyire fiatalon ennyire elköteleződni.

Abban igaza van a párodnak hogy utazgatni, vilagot látni, új dolgokat kipróbálni (bármilyen tanfolyam v hobbi) gyerek nélkül sokkal-sokkal egyszerűbb.

Gyerekkel se lehetetlen csak baromi nehéz.

Plusz az ember változik. Én se akarom ugyanazt most mint 3 éve.

Beszélgessetek erről. Ki mit akar, kinek mi a fontos.

Ha nem ugyanazt akarjátok akkor tudod mi lesz a vége. Amivel nincs baj. Gondolom első kapcsolat, nem minden tarthat örökke.

Ha meg tényleg együtt akartok lenni, akkor próbaljatok közös nevezőre jutni.

De ne erőltessetek egymásra semmit.

Laci, gyere üljünk le, beszéljük meg merre tartunk. Én úgy érzem számomra eljött az ideje a házasságnak, gyerekvállalásnak. Te hogyan képzeled el a következő 3-5 évet?

Valahogy így.

Meg annyi hogy én azt vettem észre az ismerősi körömben hogy mostanában rengetegen házasodnak/jegyződnek el 20-23 évesen.

Valahogy újra divatba jött ez a korai házasság.

Szerintem ez sok esetben kapkodas. De hat kinek ki.

#1 voltam

Kettes kolléga jól mondja, ez bizony leülős, megbeszélős, tisztázós téma.

Nem tartom korainak egyébként, ez teljesen egyénfüggő. Én alkalmatlan lettem volna apának 23 évesen, ez egészen biztos. :D Most 35 vagyok, tervezzük a családalapítást barátnőmmel, nekem most jött el az ideje.

Volt olyan haverom, aki már 25 évesen családot akart, ezen dolgozott és eléggé jól össze volt rakva az élete. Kinek hogy.

Idősebb korban azért van 1-2 év után eljegyzés, mert akkor már tapasztaltabb az ember, jobban tudja, hogy mit akar, és jobban átlátja, hogy működhet-e a másikkal. Ez az a kategória, amikor 19 évesen valakit az életem szerelmének hittem, de a családunk felnőtt (40+) tagjai szinte rögtön megmondták, hogy nem együtt fogjuk leélni az életünket.

Egy gyerek és egy felnőtt alapvetően más. 18 évesen még szinte senki sem gondol eljegyzésre és babára, míg 20 és 35 között már egyre többen. Viszont ez az időszak is felölel 15 évet, és nem tudni, kinek mikor üt be, hogy el akar köteleződni. Neked hamarabb, neki később - de az is lehet, hogy soha.

Nem akarlak megijeszteni, de a környezetemben sok, még középiskolában szövődött kapcsolat ment tönkre az utóbbi 2-3 évben, pedig azok is közel 7-8 évesek voltak már. Nem értettem, miért megy minden pár szét, és ha ennyi ideig jó volt a másik, akkor miért most szakítanak. Aztán az én kapcsolatom is erre a sorsra jutott, 5 év után. :)) Egyszerűen más volt a felnőttkori életszemléletünk, ráadásul ő felvett egy áldozatnak álcázott, bántalmazó szerepet. Ezzel leszívta az összes energiámat, bűntudatot keltett bennem, és sokáig meg sem fordult a fejemben, hogy vele is gond lehet. Mindegy, ez már egy másik sztori. Az a lényeg, hogy bárhogy is alakul a kapcsolat, az élet megy tovább.

23 évesen teljesen normális hogy még "élni akar". Ha meg lesz a gyerek, nem lesz annyi pénze hogy utazgasson.

Az, hogy mások ilyen fiatalon házasodnak, szülnek ne befolyásoljon. Nem biztos hogy boldogok, lehet pár hónap után külön mennek majd. Lehet apuci rádöbben nem is volt olyan f4sza ötlet a gyerek és otthagyja a anyucit.

Nem akarlak elkeseríteni, de csatlakoznék 7-eshez. Az ilyen korán szővődő hosszú kapcsolatok ritkán végződnek házassággal, vagy ha igen, az nem tartós, mert csak kötelező köröket futtok.

Sokszor egy ilyen kapcsolatot a megszokás tart össze, nem fejlődik sehová. Nem mindegy, hogy ti meddig jutottatok, ha nem éltek együtt önállóan, akkor a helyedben elfelejteném a gyerek kérdést.

Nem vonnék le messzemenő következtetéseket, hogy mennyire tartósak a tinikorban szövődött szerelmek, felelőtlenség-e fiatalon elköteleződni stb., mert ezek szerintem egyéni dolgok és nincsen két egyforma példa. Valakinek sikerül és bejön, valakinek nem.

Úgyhogy én igazából a saját szemszögemből tudom megközelíteni a kérdést. Nekem jelenleg nincsen párkapcsolatom, de ha lenne, akkor én még valószínűleg nem érezném aktuálisnak az elköteleződést, házasságot, gyerek témát. 22 éves vagyok, még egyetemre járok és szeretnék majd továbbtanulni. Ha kikerülök az egyetemről, akkor szeretnék dolgozni is legalább pár évig és ennek egy része az anyagiak és a tapasztalatszerzés, másik része pedig az érdeklődés, hivatástudat, fejlődésvágy stb. Ha már az ember megkezdi a felnőtt életét és elkezd jobban függetlenedni pl. elköltözik a szüleitől és nem egy akármilyen 6 fős albérletbe vagy kollégiumba hanem az otthonába, van saját biztos jövedelme, önálló döntéseket hozhat, nem kell alkalmazkodnia senkihez, végre rugalmasabb és mobilisabb stb., akkor ezeket a lehetőségeket szeretné is kihasználni. Legalábbis én nem azzal szeretném majd eltölteni az első “szabad éveimet”, hogy spóroljak a leendő esküvőmre, házamra, gyerekemre stb. és tervezgessek, hanem szeretném picit kihasználni a lehetőségeimet, megvalósítani a céljaimat amiket korábban nem tudtam és picit megpihenni, megélni azt az időszakot, amikor végre nem lenne muszáj törtetni. Miközben azért a házasság és főleg a gyerekvállalás nem egy olyan dolog, amit az ember csak úgy egy csettintésre el tud intézni, meg tudja teremteni a szükséges feltételeket stb., hanem ennél jóval egy tudatosabb elhatározás. Mindeközben én is látom a környezetemben lévőket és látom, hogy sokan korombeliek is házasodnak, összeköltöznek, gyereket vállalnak stb. és ezen keresztül én is érzek magamon egyfajta társadalmi nyomást, egy késztetést. Illetve valahol bennem is van egyfajta félelem ezzel kapcsolatban, hogy most akkor nekem is ezt kellene csinálnom… Viszont reálisan nézve szerintem nem kellene ezt csinálnom és, ha az a kérdés, hogy én mit szeretnék, akkor arra is az a válasz, hogy én egyelőre még biztosan nem vágyom erre. Úgyhogy amíg én saját magam nem érzem úgy, hogy az én életemben eljött az a pont, amikor ezek a kérdések aktuálissá válnak, addig nem is fogok ilyesmin gondolkozni és ilyesmit tervezni. Nem szabad magunkat másokhoz hasonlítgatni.