Mit tegyek, én komplikálom túl a dolgokat vagy engedjem el ezt a kapcsolatot?

Sziasztok. Januárban lesz 6 éve hogy együtt leszünk a párommal, ő 36 éves, én 32. 5 és fél éve élünk együtt, addig a szüleivel és testvérével élt otthon, mivel én külföldön kaptam állást mielőtt összejöttünk volna, 2 hetet együtt töltöttünk, majd kimentem Írországba,s fél év után utánam jött. 1 év után átköltöztünk Ausztriába, hogy a családjához közelebb legyen. Üres lakásból egy kényelmes otthont varázsoltunk, ( én több másodállást vállaltam, hogy jobban haladjunk, ő másik munkát nem akart, mert neki a 8 órás munkája nagyon fárasztó )Egy veszekedés alkalmával megjegyezte, nézzek körül a lakásban, itt minden rólam szól, mindent én akartam. Később mondta, hogy nem gondolta komolyan, csak akkor bántani akart azzal. Kb másfél -2 év után beszélgettünk a házasságról, hogy akarjuk. Időnként rá-rákérdeztem, hogy mikor fog eljegyezni, ( nem követelőzően, hanem huncutkodva, viccesen kíváncsiskodva) , erre mindig azt mondta, hogy minél többször kérdezem, annál később teszi meg, s neki idő kell, mert ő különlegeset akar. Egy jó ideig nem kérdeztem, majd elmentünk egy csodás trópusi nyaralásra, úgy hittem majd akkor fogja, de nem történt meg. Utána ahogy beszélgettünk, s rákérdeztem ( nem követelőzően) akkor azt mondta, hogy az annyira sablonos, egyértelmű lett volna, mire én mondtam hogy egyáltalán nem, mire ő 4 év után azt válaszolta,hogy a házasságot mindkét embernek akarnia kell. Ez a mondata számomra nagyon megalázó volt, úgy éreztem mintha én kényszeríteném őt a házasságra, pedig még azt is beszéltük hogy kit akar meghívni. Sose kényszerítenék ki ilyet, az annyit érne a szerelemben, mint halottnak a csók. Eleinte csak magamba fordultam, szégyeltem a dolgot, s csak jóval később mondtam neki hogy számomra ez mennyire bántó volt, s mivel tudtam, hogy tervezi az eljegyzést, mondtam neki, hogy ezt most felejtse el.

A napokban ismét sikerült összeveszni, s mondtam neki,hogy én egyszerűen nem tudok ezen a mondatán túllépni,s miért nem volt őszinte, hogy ő nem akarja az eljegyzést. Erre azt mondta hogy félt hogy engem elveszít. Én azt mondtam neki hogy az nem szerelem ha nem magunkat adjuk a kapcsolatban és nem mondjuk el mit szeretnénk vagy mit nem szeretnénk és gyáva dolog volt tőle ezt elhallgatni. Mert igenis meg kellene tisztelni a másikat, és elmondani őszintén mit nem akarunk ,így a másik el tudja dönteni hogy ez a felállás megfelel e vagy sem. Mondtam neki hogy neki kényelmes volt a velem lévő kapcsolat, nem eszi meg a mocsok, de ő nem igazán látja meg a tennivalókat, vagy ráérősen áll hozzájuk, a hivatalos dolgokat Pedig én intéztem mert nem igazán beszéli a nyelvet. Erre azt mondta hogy nehogy azt higgyem hogy kényelmes volt érzelmileg engem szeretni mert sokszor az egész hullámvölgy volt. Igen nehéz természetű vagyok és lobbanékony de próbáltam érte megváltozni amit most meg is említettem neki. Erre pedig azt mondta hogy igen sokat változtam de nagyon sokat köszönhetek ebben neki. Az eljegyzéshez pedig először azt mondta hogy igen ő nem akarta, majd amikor kérdeztem tőle hogy miért nem mondta el őszintén és miért hitegetett, akkor megkérdezte hogy miért mi beszéltünk róla és ő mondta hogy szeretné azt? És a beszélgetésünk legvégén pedig annyit mondott hogy de igen ő akarta már tervezte az eljegyzést az anyukájával.

Őszintén szólva a szerelmet és a bizalmat Szerintem akkor azzal a mondatával kiölte belőlem,de ezt őszintén el is mondtam neki. Emellett elég sokszor bosszankodom azon, hogy szinte mindent tennivalót én látok meg, akár női akár férfi munkáról van szó, és emiatt már egy ideje besokalltam. Mikor átjöttünk Ausztriába elkezdett sokat inni emiatt is sokszor veszekedtünk, ami azt eredményezte hogy volt hogy dugta előlem a piát ,mostanában már jóval visszább vett. Megjegyeztem neki hogy legyen szorgalmasabb és igenis igyon kevesebbet mert így nem merek vele családot tervezni és jövőt, erre azt válaszolta egyszer hogy a gyereket úgyse bírnám.

Körülbelül másfél év után megemlítettem hogy gyűjthetnénk lakásra , mondta hogy szeretne de az nem olyan könnyen megy, mindig ezt válaszolta. Úgy voltam vele lehet itt kint nem akar hanem a családjához közelebb Magyarországon, így már azt is megjegyeztem hogy akár vehetünk ott is de arra is ugyanazt a választ kaptam.

Nem tudom mitévő legyek, lassan hat éve vagyunk együtt, de úgy érzem hogy vele egy helyben toporgok, s csak úgy éljük az életünket célok nélkül, miközben én tele vagyok vágyakkal, és megrémiszt hogy neki mennyire nincsenek vágyai a jövővel kapcsolatban.