Miért lépnek párkapcsolatba, vagy házasságba emberek, vagy vállalnak gyereket, ha utána az életük az elmondásuk szerint maga a borzalom?

Question

31 éves férfi vagyok, 4 éve szingli, nem is kerestem párkapcsolatot. Az évek során felépítettem az anyagi, fizikai és egzisztenciális jólétemet, ami fedezetmentes ház, autó, fitt és egészséges külső és évenkénti több külföldi nyaralást jelent. Ezekért keményen dolgoztam.Több kollégám is van, jellemzően szintén férfiak, akik az életről szoktak velem is és egymással is általánosan beszélni, az egyetlen azonban, ami közös bennük, hogy sóhajtoznak, hogy otthon a gyerekkel foglalkozni kell, mennyire drága a megélhetés, az "asszony" megint így meg úgy, és gyakorlatilag mindegyikük mondta nekem valamilyen formában, hogy irigylik az életem, mert nem kell mindazt a borzalmat elviselni, ami a munka után otthon rájuk vár. Sokan például korábban jönnek be az irodába és később mennek haza, hogy ne kelljen a saját családjukkal időt tölteni.
Ugyanezek az emberek szokták kérdezgetni, hogy mikor lesz párkapcsolat, mikor lesz elköteleződés, mekkora ajándék a gyerek. A véleményük 5 perc után változik, majd végül mindegyikük belátja, hogy az életük pocsék.Azonban amit nem értek, hogy akkor miért döntöttek mégis úgy, ahogy? Ha minden napjuk problémázás a jelenlegi életük miatt, megbánások sorozata, akkor mi vette rá őket, hogy családot alapítsanak? Vagy miért vannak a párjukkal együtt, ha inkább elmenekülnek otthonról, csak ne legyenek együtt?

Válaszadó #4 · Accepted Answer

Én például nem vágyok arra, ami nincs, mivel tudatosan nincs gyerekem. Egy percig sem cserélnék egy gyerekessel sem, ha arra vágynék, már lenne.

Válaszadó #1 · Answer

Mert az emberek többsége birka módjára megy a tömeg után. Aki mer kilépni belőle és boldog, azt meg megszólják irigységből, mert ők nem olyam bátrak, hogy merjenek szembemenni az elvárásokkal. Nem mondom, hogy nem létezik boldog házasság, de szerintem sokkal több a rossz. Mégis ragaszkodnak foggal-körömmel hozzá, hogy legyen valami sz@r kapcsolatuk mindenáron. Erős kompromisszumokkal, megalkuvással. Én mindig mertem ezzel szembemenni, nekem nem kell ilyen sablon élet amúgy se ahhoz, hogy boldog legyek. Le kell sz@rni mások véleményét!

Válaszadó #2 · Answer

Anyaként írom: igazából mindkét érzés lehet valid egyszerre.
Nekem pl. mindig is egyértelmű volt, hogy szeretnék gyereket. Lett is kettő. Őszintén mondom, hogy imádom őket, tényleg óriási boldogság.
Ettől függetlenül igen, amikor látom a velem egyidős szingli vagy csak szimplán párkapcsolatban, gyerek nélkül élő ismerőseimet, hogy utaznak gondtalanul, munka után azt csinálnak, amit akarnak, magukra költenek minden pénzt stb., persze, hogy jön a gondolat, hogy ahh basszus, de jó neki, milyen jó lenne, ha én is bármikor elugorhatnék egy hétvégére Szicíliába, ha nyugton felrakhatnám a lábam meló után vagy épp elmehetnék squashozni.
De megintcsak őszintén mondom: nem cserélnék velük és nem adnám vissza a gyerekeimet :) alapvetően úgy vagyunk összerakva, hogy arra vágyunk, ami hiányzik az életünkből. A gyerekek nekem megvannak, a gondtalan énidő kevésbé, persze, hogy kicsit irigykedve nézem, hogy más mindog azt csinál, amit akar. De az nem igaz, hogy szar az életem és megbántam a családomat, mert nem, ha visszamehetnék az időben, akkor is lennének gyerekeim, mindennek tudatában is.

Válaszadó #3 · Answer

Szerintem az emberek nagy része megbánja a gyereket, csak ciki ezt bevallani.

Válaszadó #5 · Answer

34: azt írtam, hogy "arra vágyunk, ami hiányzik az életünkből". A tiedből a gyerek nem hiányzik, így nyilván nem is vágysz rá. De biztos van valami, amit (még) nem értél el, és szeretnéd. Hogy ez most egy mittudomén, föld körüli hajóút, a munkádban valamilyen eredmény, vagy egy gyerek, teljesen mindegy ilyen szempontból.

Válaszadó #6 · Answer

37, lassan 38. éves férfi vagyok. Kilenc évet éltem házasságban, három gyermekem van. Nagyon nem volt jó ötlet elvenni az édesanyjukat, sem anyagi, sem érzelmi okokból… Senkinek nem kívánom azt a tortúrát, amin keresztül megyünk a válás miatt.

Semmi közös nincs bennünk az édesanyjukkal. Tényleg semmi. Abban értettünk együtt hogy mindketten családot szerettünk volna, de pusztán erre alapozni egy házasságot rendkívül nagy hiba volt. Ő egy érzelmileg sérült, sajnos sokszor mentálisan instabil ember, és én sem vagyok egyáltalán hiba és problémamentes… Viszont született három csodálatos gyermekünk akiket mindennél jobban szeretünk, és értük örökké hálás leszek neki.

A közös tulajdon kapcsol még gyakorlatilag össze minket-A gyerekeken kívül természetesen- amint a házat eladjuk, én hipergyorsan le akarom tudni a válást.

Összegezve: sokszor egy döntés milyensége csak később mutatkozik meg, még akkor is hogyha vannak rá utaló jelek. Ezerszer átkoztam el a napot amikor megismertem ezt a nőt… De még többször voltam érte hálás, mert a három gyermekemért mindenre képes vagyok. Ők a legfontosabb dolgok az életemben, és mindennél jobban szeretem őket.

Miért lépnek párkapcsolatba, vagy házasságba emberek, vagy vállalnak gyereket, ha utána az életük az elmondásuk szerint maga a borzalom?

Kapcsolódó kérdések: