Voltatok már olyan helyzetben, hogy tökéletes párkapcsolatot szerettetek volna, de úgy éreztétek, csak ti tettek valamit ennek érdekében?

Persze hogy volt. Kb. 25 éves koromig.

Addig simán mindent úgy akartam csinálni és megélni, kezelni mint ahogy a magazinokban tanultam. Okosnak és tudatosnak képzeltem magam, aki mindenre tudja a választ, a megoldást. És elvártam a partnereimtől is, hogy így tegyenek. Ha nem ment, akkor sajnáltattam magam, vagy ideges lettem és sárkányfejeket növesztettem, hogy a férfit beidomítsam.

Aztán csodálkoztam, hogy pont az a kis varázs hiányzik a kapcsolatból. Kellett pár pofon és nagy adag önkritika, hogy lássam, mit csinálok. Néha még reflexből elvárok dolgokat, de utána elnézést kérek és nevetünk rajta. Mert valahogy pont az a lényeg, hogy a másik szeret és velem van. Nem fog úgy szeretni, úgy viselkedni, ahogy én, mert ő más ember.

Nincs tökéletes párkapcsolat, és pont azok nem boldogok, akik azt kergetik.

Ez ilyen béna bölcseletnek hangzik, csak láttam már ilyen agyaláson tönkremenni dolgokat, és az agyalás abbahagyása után helyrejönni dolgokat.

Nem általánosítani akarok, de a nők nagy része várja el azt, hogy a férfi törődjön vele, ezért a nő ad neki: semmit.

Nekem csak pofátlan kapcsolataim voltak, ahol sose értették, miért léptem le. Volt olyan barátnőm, akivel csak akkor szexeltem, vagy akkor csókolóztam, ha én akartam. Az hogy ő valamikor is megcsókolt volna... nem emlékszem.

Pedig én mindig mindenkit a tenyeremen hordozok :(