Érzelmi nyomorékként párkapcsolatban? 20l

Kicsivel több, mint fél éve vagyok kapcsolatban, ami egyenlöre távkapcsolat.

Elméletileg minden rendben, de én rengeteget szenvedek a saját hülyeségem miatt. Állandóan azon parázok, hogy ok nélkül elhagy. Ennek sajnos a neveltetésem az oka. Apukám kb 4 éves korom óta büntetett és vert meg ok nélkül, mert egyszerüen élvezte. Akkoriban állandó rémálmaim voltak arról, hogy börtönbe kerülök, ahol a börtönörök ok nélkül megvernek és molesztálnak.

Állandó feszültségben nöttem fel, az egyetlen, amire megtanítottak, az gyülölni önmagam. Anyu azt mondta, kicsiként szép arcom volt, és egész jó felfogásom (már 5 évesen mehettem volna iskolába) , és aggódtak, hogy elbízom magam, ezért folyton megaláztak, hogy alacsonyan tartsák az önértékelésem.

18 évesen volt elöször kapcsolatom, mert addig egyszerüen nem tudtam viselkedni a fiúk közelében apukám miatt.

20 éves vagyok, kitünöen végeztem a gimnáziumot, 3 nyelven beszélek folyékonyan, most tanulom a negyediket, egyetemre járok. Állítólag szép az arcom (játékbabás), különleges a kisugárzásom.

Mindezek ellenére félek a boltban kérni valamit, köszönni az utcán, megszólalni órán, és hasonlók.

A kapcsolatom miatt állandó bennem a pánik, vajon mikor dob ki.

Meg fogok még valaha változni?