Van így értelme folytatni a kapcsolatunk?

Lassan 2 éve alkotunk egy párt, viszont azt még elöljáróban leszögezném, hogy előtte senki mellett nem éltem át ilyen érzéseket, senkivel nem voltam még ilyen boldog.

Nincs érettségije a páromnak, viszont van több szakmája, én pedig büszke is vagyok rá, hogy jó szakember, ért a munkájához. De úgy látom, hogy ő már rég nem akar fejlődni, nem látom, hogy új céljai lennének ilyen téren. De úgy másban se igazán. Mármint.. elég kevés dolog érdekli sajnos. A filmnézésen, tvzésen, a kocsiján meg 1-2 netes játékon kívül szinte semmi. Nem szeret olvasni, se újságot, se hírportálokat, könyveket pedig végképp nem. Emiatt pedig sok dologban nem is járatos, eléggé tájékozatlan. Más, a mindennapokkal kapcsolatos dolgokban viszont igen, gyakorlatias ember. De sok dolog van, amihez nem tud érdemben hozzászólni.

Nem is rendelkezik olyan szókinccsel, mint például én. Meg ahogy én látom, nem jár feleannyi dolgon se az esze, mint nekem napról napra. Engem sokszor elgondolkodtat egy film, egy baráti beszélgetés, vagy éppen egy gyk-n feltett kérdés :D

A romantikus programokat is hiányolom, mikor kimozdulunk valahová, de csak mi ketten. Mondtam már ezt neki, meg is ígérte, hogy majd változtatunk rajta, de eddig még nem vettem észre belőle semmit. Egyedül rutindolgok elintézése miatt szoktunk kimozdulni (bolt, posta, orvos), amúgy meg csak otthon ülünk, pedig huszonévesek vagyunk. Néha még kimegyünk a haverjaival, de az se olyan, mintha csak kettesben elmennénk egy kávézóba, vagy csak sétálgatni. Nem is értem, hogy nincs rá igénye.

A telefonbeszélgetéseink is időnként úgy néznek ki, hogy én csacsogok egy csomót a napomról, a gondolataimról, a terveimről. Az ő részéről pedig annyiból áll a dolog, hogy megkérdezi, mit csináltam ma, meg elmondja, hogy szeret és hiányzom neki, meg max 1-2 mondattal reagál arra, amit mondtam. Persze nyilván, ha vele is történik valami fontosabb dolog, akkor én vagyok az első, akinek elmeséli. De kevésnek érzem ezt időnként.

Másrészről viszont nagyon szeretjük egymást. Csak szeretettel tudok ránézni, az ölelő karjaiban érzem biztonságban magam, és a világ egyik legjobb dolga mellette elaludni, reggel pedig felkelni. Jól érzem magam vele. Én se vagyok tökéletes, hisztizek időnként, ő viszont már teljesen jól kezeli a kirohanásaimat, és most már alig veszekszünk. Ráadásul elhalmoz a szeretetével, rengeteget puszilgat, ölelget, becézget, és elfogad olyannak, amilyen vagyok. Bármikor számíthatok rá, és persze ő is rám. Látom benne a társat, akár a jövendőbelimet is, de ez a pár dolog aggaszt. Ti mit gondoltok? Ez nem olyan vészes és boldogok lehetünk egymással hosszútávon? Vagy inkább mást kéne keresnünk, mindkettőnk érdekében?

Előre is köszönöm az értelmes válaszokat!