Kemény külső, érző belső, avagy. Van kiút?

A szüleim házassága húsz év után tönkrement (megcsalás, nyomozgatás egymás után, fenyegetőzések évekig... a legundorítóbb dolgok. Ez egyébként mára, sok év elteltével úgy-ahogy megoldódott, nincs állandó feszültség, bár az anyagiak miatt szükségszerűen továbbra is közös a háztartás, de ez nem akkora probléma, én vagyok a legkisebb gyerek, és a suli miatt már én is "kirepültem a fészekből".). 21 éves vagyok, soha nem volt barátnőm, még egy éjszakás sem, sőt egy kezemen megtudom számolni, hányszor beszéltem négyszemközt lánnyal.

Bár nem tagadom, az élet legtöbb területén jobban érzem magam egyedül, sőt kifejezetten szeretem a "szabadságot", szingliséget (sic!), mint valamennyire "gúzsba kötve" lenni, nem a saját gondolataim szerint élni-lenni, de néha jól esne valaki, aki meghallgatna, akivel beszélgethetnék... Viszont ha megkérdeznek, mindig azt mondom, hogy nem szeretem a kötöttségeket, a magam útját szeretném járni, és ez így is van. Legalábbis a tudatos énem ezt mondja. És itt jön a kérdés - a tudatalattim (családi zűr) miatt lehetek visszahúzódó? Ha igen, hogyan lehetne ezt megoldani?

Egyébként mindenki egy nagyon magabiztos, már-már egoista, erős jellemnek tart, a külsőmmel sincs gond, sportolok, van elképzelésem az életről, jól megy a suli, persze csodálkoznak, hogy "pont nekem" nincs senkim. Tehát kifelé el tudom rejteni ezt, de befelé néha nem sikerül... Mint most sem. Holnap már röhögni fogok azon, hogy kiírtam ide ezt, aztán pár nap múlva lehet, hogy megint rám jön a depi.

Mi a megoldás erre?