Lányok, létezik, hogy egyik napról a másikra ok nélkül megutál?

Sajnos a helyzetem rendkívül komplikált, de megpróbálom a lehető legrövidebben felvázolni. Ha kérdésetek van írjatok nyugodtan üzenetet vagy kérdezzetek a kérdés alatt.

Szóval a helyzet a következő: idén érettségiztem le, ám amíg gimnazista voltam elkezdtem beszélgetni egy lány iskolatársammal aki 16 éves. Nem érdekelt különösebben, de észrevehető volt például a folyosón is a tekintetéből, hogy érdeklem, így gondoltam jól esik ha ráírok és beszélgetek Vele.

Így is lett, azonnal megtaláltuk a közös hangot és egyértelmű volt, hogy boldog, hogy beszélgetünk. Körülbelül 2 hete beszéltünk éjt nappallá téve amikor megemlítette, hogy itt van nem messze tőlem egy buliban, nem-e megyek le hozzá. Én nem akartam, hiszen tudtam, hogy ő többet szeretne tőlem...de aztán csak rábeszélt. Ekkor találkoztam Vele először kettesben: valami varázslatos volt, teljes összhangban voltunk, rengeteget beszélgettünk, szakadó esőben 3-4 órát sétáltunk. A végére már én is annyira megkedveltem, hogy már nem csak egyoldalú volt a komolyabb érdeklődés. Aztán teltek a napok, hetek és találkoztunk többször is. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ő még nem áll készen egy kapcsolatra, hiába szeretne nagyon belevágni. Egész egyszerűen egy visszahúzódó, csendes lány aki nem iszik vagy dohányzik, van értékrendje... és talán ezért is kezelte nehezen a helyzetet, láttam rajta. Éppen ezért én nem is erőltettem a dolgot, egyértelmű volt számomra, hogy Rá megéri várnom: ha kell 3 hetet, ha kell 3 évet. Ha találkoztunk akkor állandóan belém karolt a kétes alakok láttán és ő is kereste az alkalmat, hogy hozzám érhessen. Ugyan úgy rengeteget beszéltünk, hihetetlen összhangban voltunk és nagyon megszerettem, ő is engem. Kibeszélte nekem a legjobb barátnőit, osztálytársait, otthoni dolgait, mindig tudtam hol van, mit csinál. Aztán jött az érettségi, de még közben is összefutottunk, elmentem hozzá busszal. Sétáltunk..átkaroltuk egymást..elvoltunk..szokásos. Ám amikor elköszöntünk én már meg sem öleltem, pedig nem volt okom rá. Nem haragudtunk egymásra, egyszerűen így jött ki. Nem is tulajdonítottam ennek jelentőséget, habár bántott a dolog.

Aztán nem beszéltünk 3(!) napig. Én ugye érettségiztem, de éreztem, hogy van valami..sohasem telt el úgy nap hónapok óta, hogy ne beszéltünk volna. Ráírtam, megkérdeztem mi újság és egyhangúan, flegmán válaszolgatott...aztán ráhagytam, gondoltam majd lesz valami, biztos ideges valami miatt. Ez volt az utolsó beszélgetésünk.

Egész jól bírtam 1-2 hónapig így, hogy nem beszéltünk. Közben néha ráírtam, de meg sem nyitotta. Aztán egyik napról a másikra letiltott. Aztán valamikor húgomat és a legjobb barátomat is (anélkül, hogy írtak volna Neki vagy bármi). Még ezt is elviseltem, nem foglalkoztatott a dolog.. aztán jött az augusztus és elkezdtem tudatosítani magamban, hogy hiába várok, én már nem megyek szeptembertől a suliba és lehet, hogy soha sem fogom látni? Írtam Neki Viberen, nem nyitotta meg. Hívtam többször, nem vette fel. Írtam SMS-t, nem reagált. Nagyon-nagyon bántott a dolog és amikor eljött a szeptember 1, az iskolakezdés, teljesen magamba fordultam. Megpróbáltam megint elérni, de nem vette fel, nem reagált. Aztán vittem Neki virágot amíg iskolában volt. Odatűztem a kerítésük köze és benne hagytam egy cetlit, így tudta, hogy kitől kapta. Gondoltam ezt már csak nem hagyja szó nélkül. De persze így volt. Szeptember óta teljesen magam alatt vagyok, már az egyik tanárával is beszéltem. Ő négyszemközt megemlítette Neki, hogy találkozott velem és futólag mondtam Neki, hogy nem beszélünk, mi a baj? Annyit mondott, hogy Neki "sok volt". Persze ez nem igaz, hiszen akkor jobban ragaszkodott hozzám, mint én hozzá. Ha a városban látom elnéz, ha ráköszönök nem köszön vissza. Nem akartam elé állni, mert tudtam, hogy milyen félénk és nem akartam zavarba hozni. De már nem bírtam, így amikor a legjobb barátnőjével volt most hétfőn a városban odamentem és köszöntem. Normálisan megkérdeztem, hogy hogy van és mi a baj? Nem válaszolt és elnézett. Aztán tovább kérdezgettem, hogy "légyszíves mondd el mi a baj, mit csináltam?" aztán dühösen felállt és otthagyott. Utánuk mentem, folyamatosan kérdezgettem, kedvesen. Rám mordult, hogy hagyjam békén, menjek el és nem velem találkozott, hanem a barátnőjével, úgyhogy nem beszél velem. Nem válaszolt hiába kérdeztem, csak ennyit mondott. Hihetetlen volt látni azt a dühöt és utálatot amit felém érez, ok nélkül. Én nagyon magam alatt vagyok. Utoljára 6 éve sírtam... de most ez a találkozó annyira rosszul esett, hogy az utcán kezdtem el bőgni miatta. Hihetetlenül hiányzik és nem értem mi történt. Már teljesen tanácstalan vagyok... A barátnőivel nem akartam beszélni. De most már egyértelmű, hogy felesleges is lenne, mert olyan szinten utál, hogy nem hallgatna rájuk, talán még össze is veszne Velük...