Ez volna a "patthelyzet"?

Én mindig is szerettem volna sok barátot, ismerőst, folytonos elhívásokat bulikba, ide oda stb... tehát folyton változatos és kalandos mindennapokat... azonban a bökkenő, hogy soha senki nem volt rám kíváncsi, senkinek nem is voltam szimpi, így ha erőlködtem, hogy ismerősöket szerezzek akkor sem ment. Valami csoda folytán párkapcsolatba keveredtem, ami jó, mert szeretem, viszont látom és érzem, hogy gyakran unatkozik velem és mindketten tudjuk, hogy neki csak egy csettintésbe kerülne, hogy azt az életet élje amit én szerettem volna mindig. Így is folyton hívják illetve akaratlanul is megismer új embereket, mindig megtalálja mindenki mindennel... viszont miattam mindekit elutasít kb, de ha nem is elutasítja, nem megy bele az ismerkedésbe jobban, mert tudja, hogy nekem az szarul esne, hiszen nekem rajta kívül abszolút senkim nincs. Azonban az is téyn, hogy ha nem lennék, akkor biztos, hogy nyitna az emberek felé, mert most is szívesen megtenné... csakhát ugye miattam nem.

Úgy gondolom ez így túl sokáig nem fog működni, mert rá fog jönni, hogy sokkal több lehetősége van annál, minthogy velem unatkozzon. Értem én, hogy az egészet szeretetből és figyelemből teszi, és mondanám is neki, hogy nyugodtan ismerkedjen attólmég itt leszek neki, de sajnos tudom, hogy nekem nagyon szarul esne illetve sajnos már nem tudnák benne megbízni, mert egyszer eljátszotta már a bizalmam... és ezt ő is tudja, így mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ha nyitna az emberek felé akkor a kapcsolatunk véget érne.

Vélemények? :) Az én szemszögemből teljesen veszteséges ez a történet úgy érzem.