Mi a véleményetek erről a szakítási okról? Ahogy egyre többet gondolkozom, egyre inkább viccesnek érzem a helyzetet. Bőv. : lent.

Barátommal hirtelen jöttünk össze, egyik napról másikra, azelőtt nem is ismertük egymást. Nem mondanám szerelemnek első látásra, inkább azt, hogy nagyon szimpatikusnak találtuk a másikat, persze érzelmek is voltak, de nem az a durva, fejbevágós fajta. Úgy voltunk, kialakulnak majd mélyebb érzelmek is, csak meg kell ismerjük egymást. Nálam egyébként ez el is indult, szép "lassan" kezdtem beleszeretni.

Első három randink nagyon jól sikerült, ő is és én is jól éreztük magunkat, volt téma, nevettünk, beszélgettünk.

Utána sajnos 2 hétig nem láthattuk egymást, ő utazott el, utána én. Megbeszéltük, hogy beszélünk telefonon. Így is volt, bár sajnos csak négyszer hívott a két hét alatt... Viszont Fb-on valamennyit beszéltünk.

Letelt a két hét. Egy rövid találkára összefutottunk, utána pár nappal később is elhívott. Aztán egy hétig nem keresett. Nem akartam nyomulni, de ráírtam, gondoltam csak a barátom, nem állapot, hogy nem keres.

Amikor legközelebb találkozunk, szakított. Meg sem ismertük egymást, esély nem volt összeveszésre, szóval nem én voltam az oka, ezt ő is mondta.

Azt mondta, az van, hogy még nem tudott kiszeretni a 2 előző barátnőjéből, mindkettőbe ugyanúgy szerelmes még... És talán emiatt nem alakult ki irántam akkora szerelem. Mondta, hogy érez valamit, de ez a valami nem olyan erős, mint az említett két személy iránti.

Nekem erről utólag (a szakítás 2 hete történt) megvan a véleményem, de kíváncsi vagyok, más hogyan látja a dolgokat. Létezik ilyen? Szerintetek, ha "próbálkoztunk" volna, kialakulhatott volna szerelem az ő részéről?

Egyszerűen nem bírok dűlőre jutni magammal, hogy elmondása alapján nem rontottam el semmit, ő is jól érezte magát a kapcsolatban (ezt is mondta), meg én is, és mégis szakítás a vége. Kicsit felfoghatatlan a számomra. Rendes srác egyébként, nekem mindenben (majdnem) megfelelt. 19 évesek vagyunk mindketten, és kb. egy hónapig jártunk.