Aki pótlékként kezdte, az is marad?

Részleteket nem tudok, sosem akartam az előző kapcsolatairól faggatni (jó, akartam, de nem tettem), mert ő sem teszi. Gondoltam már erre is, hogy talán ott sérült, de egy év után egy kósza szeretlek - csak egyszer mondaná ki, egyetlen egyszer! - nem hiszem, hogy túlzó lenne. Már, ha érzi is, természetesen.

Kedves utolsó! Így is lehet nézni. Sőt, lehet, hogy így kéne néznem, mert nem tudom az ő indokait. Az enyémet az ezelőtti kommentemben találod.

Szakítottunk, az én felvetésemre. Nem vagyok pótlék, fontos vagyok neki, szeret (első alkalommal mondja ki, amikor szakítunk, komolyan, nem hiszem el), de nem szerelmes belém, nem is volt, de kedves lány vagyok, jól érzi magát velem, satöbbi, ő nem feltétlenül akarja befejezni, várjunk egy hetet. (Mire, hátha kevesebbel is beérem?)

Nem akartam tovább hiába reménykedni. De az az igazság, hogy még egy kicsit mindig reménykedek, hátha. Pedig tudom, hogy nem leszek fontosabb számára. Nekem ő reggel az első, este az utolsó gondolatom. Megtennék érte bármit, ő az első. És borzasztóan fáj, hogy ő nem így érez. Egyre kevesebbet gondol majd rám, aztán jön valaki más, és végleg elfelejt.

De hogy tegyem túl magam rajta, amikor lényegében azért szakítottunk, mert most jutottam el oda, hogy annyira szeretem, hogy már fájt látni, hogy rajta ezt nem éreztem, és nem bírtam tovább ámítani magam?

És mégis, most annyira szeretném ámítani magam, csak még egy kicsit, hogy elhihessem, talán ő is úgy érez, mint én, és most küzd a szívem és a józan eszem, csak azt kérdezgetem, miért ne lenne elég kevesebb, csak, hogy vele lehessek. Tudom, nem vagyok normális, hogy erre gondolok, de annyira fáj. Mégis mit tegyek?