Tényleg bennem van a hiba és nem kellene terveznem?

Alapvetően olyan vagyok és világéletemben olyan voltam, aki megtervezi a napjait, mikor hova megy, mit csinál, stb. Mikor még tanultam, akkor is beosztottam, hogy melyik nap melyik vizsgára készülök, ilyesmik..

Most van egy srác, együtt vagyunk 8-9 hónapja. Távkapcsolatban élünk, én 23 éves vagyok, Ő 26.

Eleinte nem terveztem, úgy voltam vele, hogy majd kialakul köztünk a dolog, vagy nem.. de eltelt ennyi idő és én már terveznék, mert a távolságból adódóan elég sok a feszültség köztünk, ha viszont együtt vagyunk, nincs semmi gond.

Szóval én terveznék, sokat ötletelek, hogy én költözzek, vagy Ő, vagy hogy legyen, stb. Elmondása szerint ez rágörcsölés és lazábban kellene felfognom ezt, mert Ő úgy áll hozzá, hogy majd lesz valami.

Lehet, hogy valamelyest igaza van és így is lehet élni az életet, de én szeretem érezni meg látni, hogy haladok a céljaim felé.. nem akarok hozzá holnap feleségül menni, de azért mindketten huszonévesek vagyunk, mindketten dolgozunk, így ha komolyan gondoljuk, tervezni lehetne.

Nektek mi a véleményetek erről?

Tudom ez nem sok információ, de nem szeretnék kisregényt írni.

Egyébként 2 napja megmondtam neki ezek miatt, hogy szerintem hagyjuk egymást, mert mások vagyunk és Ő nagyon gyerek még, azóta állandóan hívogat, azt mondta sose érzett még így senki iránt és el sem tudja képzelni, hogy ne legyünk együtt, úgyhogy az az opció sem játszik, hogy nem komolyak az érzései, mert én erre is gondoltam.

Más dolgokban is nagyon gyerekes a felfogása, szerintem ez lehet a háttérben, de vajon van erre megoldás?

Szerinte nekem kellene változnom és "könnyedebben élni az életet", de én nem érzem rossznak azt, hogy tervezek.. nyilván tudok improvizálni is, mert sok minden közbejöhet, de ha nincsenek céljaim, olyan üresnek érezném a mindennapokat.

Ti hogy látjátok ezt? Valahol mindkettőnknek igaza van szerintem, de kíváncsi vagyok objektív véleményekre is. :)