Nem értem ezt a kettősséget? Úgy érzem átvert. Mi lehet az oka?

Sosem gondoltam volna, hogy itt fogok válaszok után kutakodni, pláne ilyen kérdésben. Igazából nem is tudom, mit érzek, átverésnek merjem-e nevezni ezt, vagy inkább hitegetésnek – lényegében majdnem ugyanaz. Próbáltam megfelelő szavakat keresni, talán az álnok jelzőt lehetne használni. Egy olyan emberre, aki szándékával ellenkező külsőt mutat, leplezi a valódi szándékát (idézve wikiszotarból). Talán igen, talán nem, és csak egyszerűen jóindulatból hiteget. Bármi is álljon a háttérben, nem értem magát az embert, és azt hogy nekem mit kellene tennem, hogy a legjobbat hozzam ki az egészből.

Egy olyan fiatal vagyok, akit sosem érdekelt a szerelem, a párkapcsolat, nyilván nem azért, mert nem szerettem volna, hanem mert magamat alkalmatlannak tartottam erre, meg úgy igazából belsőleg senki iránt nem éreztem vonzalmat korábban. Életem során egy negatív, életunt emberré váltam, mindig utáltam a szociális életet, teljesen jól éreztem magam egyedül, nem hiányzott senki társasága. Tartott ez eddig az évig, amikor is a hiábavaló dolgaim végezte közben belépett az életembe egy ember, akivel képes voltam órák hosszat beszélgetni. Nem volt szándékomban másokkal ismerkedni, de legkevésbé az, hogy egy ellenkező neművel tegyem ezt. Jól esett, hogy van valaki, akivel ilyen őszintén tudok beszélgetni, de ami leginkább megfogott benne az az, hogy kimutatta, szereti velem tölteni az idejét, ezt szavakban elmondta többször is. Mivel nem sok jót és kedvességet kaptam életem során más emberektől, ezért elég könnyen sikerült a bizalmamba férkőznie. Folyamatosan kiderült, hogy nagyon sok dologban hasonlítunk egymásra, 1 hónap intenzív online ismerkedés után olyan (+18) témákat is felhozott, amelyeket az ember nem várna egy idegentől, természetesen engem ez imponált, habár voltam olyan merész, hogy megkérdezzem, csak erre megy ki a játék vagy szeretne-e rendes kapcsolatot. Természetesen azt mondta, hogy szeretne megismerni, és nem csak szexuális célból. Másfél hónap ismertség után képes voltam a komfortzónámból kilépni, hogy meglátogassam ezt az aranyosnak vélt lelket. Olyannyira megkedveltem a 4 napi ott tartózkodásom alatt, hogy mikor visszajöttem, alig tudtam elképzelni napjaimat nélküle. Mivel kb 170 kilométer van közöttünk, nem tudunk együtt lenni akármikor. A személyes találkozás után gyötrővé váltak a mindennapjaim, folyamatosan ő járt a fejemben, az együtt töltött idő emlékei marcangoltak, csak azt akartam, hogy újra lássam, megöleljem és éreztessem vele, mennyire szeretem. Egyértelműen szerelmes lettem belé. Itt kezdődtek a bajok, megváltoztam belülről, és míg a találkozó előtt sok hiábavaló és értelmetlen dologról beszéltünk, utána csak egy dologról tudtam beszélni: a kapcsolatunkról. A korábbinál jobban megnyíltam előtte, elmondtam neki többször, hogy érzek iránta, és kértem, hogy ő is írja le. Ha harapófogóval kellett volna kihúznom belőle sem lett volna olyan őszinte velem az érzéseit illetően, mint én voltam vele. Beismerte, hogy ő még nem szerelmes belém, bár szeretne együtt lenni velem, és én is hiányzok neki. Bennem ez a beismerése egy törés volt, de nem akartam szakítani, mert gondoltam hátha tényleg csak idő kell, mindemellett értékeltem az őszinteségét. Ha az újbóli találkozást hoztam fel, folyamatosan bizonytalankodott, mert személyes okok miatt egyelőre nem alkalmas neki, egy idő után őt láthatóan idegesítette, ha erről beszélek. Nem csak erről, őt már az is frusztrálta, ha kettőnk viszonyáról szerettem volna komolyan beszélgetni, érdemes-e így folytatni, akar-e szakítani velem, kiábrándult-e belőlem, stb. Egy szóval nem mondott ilyet, de az az érdektelenség és szándékos félreértelmezés amit tanúsított felém, olyan szinten kikészített érzelmileg, hogy bántam azt a napot, amikor megismertem. Szeretek egyértelmű lenni, és ha ezt egy mondatban nem tudom elérni, akkor elég hosszasan tudok irkálni, hogy véletlenül se legyek félreértelmezhető. Sokat írtam neki, kérdéseket tettem fel, a szerelem miatt sok értelmetlen és felesleges gondolatomat is leírtam, de ő nem volt velem empatikus hogy sok kérdésemre akár csak egy szóban is válaszoljon, sőt úgy éreztem, hogy zavarja, hogy ennyit írok neki (bár azt mondta nem zavarja). Azt mondta szeretne velem beszélgetni, sokszor ő írt rám először, de minden írásos párbeszédünk a végére annyiból állt, hogy egy novellányi szöveget leírok, mire ő visszakérdez valami ostobaságot, hogy véletlenül se kelljen reagálnia, a feltett kijelentésekre, kérdésekre. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem lehet vele kommunikálni írásban, vagy azért mert fél velem őszinte lenni, vagy mert sz*rik a kapcsolatra. Így többször is megkérdeztem, akarja-e folytatni velem, és ha nem érez irántam semmit, legalább tiszteletből ne hitegessen tovább. Ezt aztán várhattam tőle, mert minden erőlködésem ellenére is úgy érzem az őszinteségemet nem tudta/nem akarta viszonozni. Miért?

A sok félresikerült beszélgetés, és a részéről mutatott nemtörődömség elérte nálam, hogy ne fűzzek sok reményt e kapcsolathoz. Már nem érzem iránta ugyanazt, de még mindig fáj, ha arra gondolok, hogy elveszítem. Nem arról van szó, hogy ő az első szerelmem, hanem arról, hogy olyan sok dologban hasonlítunk, annyira megfelelő társnak éreztem, kétségbe ejt, hogy találhatnék-e valaha hasonlót. Egyáltalán akarok-e találni magamnak. Ha tudom, hogy ennyi bánatot tud okozni még a szerelem is, akkor messziről elkerülöm. Még mindig ő jár a fejemben, akárhogy próbálok ellene tenni. Még mindig eszembe jut a vele töltött idő, és az hogy egy embert sem szerettem még úgy, ahogy őt. A legfájóbb mégis az, hogy ha ő nem csábít el, és nem mutatja ki egyértelműen, hogy szereti velem tölteni az idejét, ha nem ő forszírozza a találkozást, akkor nem valósul meg semmi közöttünk. A találkozás óta pedig mintha kicserélték volna, és nem akar kedves lenni velem. Ezt a nyilvánvaló változást szóvá is tettem neki, ő azt mondta azért ilyen velem, mert én is megváltoztam. Nyilván logikus következtetés lenne, hogy kiábrándult belőlem, de mégis a viselkedése ennek ellenkezőjét igazolja. Úgy érzem magam, hogy egy olyan embernek adtam a szívem, aki csak kihasználja.

Úgy érzem, hogy hiba volt őszintének lennem vele, és evvel pont az ellenkezőjét értem el nála. De még is miféle degenerált világ az ahol az egyik azt mondja a másiknak, hogy most akkor kapcsolatban vagyunk, de komolyan, nyíltan meg nem lehet kommunikálni a másikkal, mert csak a sértődés és szándékos félreértelmezés megy. Próbáltam nemtől függetlenül leírni a történetet, mert mindkét nem hasonló története, tapasztalata, tanácsa érdekelne.

Köszönöm ha elolvastad!