Mi történik egy kapcsolattal ha már felmerül egyszer a szakítás gondolata?

Előre is köszönöm annak aki végig olvassa, igyekszem röviden vázolni a helyzetet.

A kapcsolat 3-4 hónapja tart, viszonylag zökkenő mentesen kisebb nagyobb hullámvölgyekkel (a hullámvölgyek inkább most kezdődtek el az elmúlt pár hétben). Gondolom most ért oda a kapcsolat, hogy kezd elmúlni a rózsaszín köd és kezdjük komolyabban megismerni egymást. Az ominózus eset pár napja történt mikor egy félreértést követően (írásban beszéltünk csak és én is ingerültnek és bunkónak találtam őt és ő is engem…) egy olyan üzenet várt hogy „beszélnünk kéne valamiről…”. Ezt követően 6 óra gyomorideggel próbáltam türelmesen végig várni a munkaidejét és nem zaklatni, hogy kicsit összetudja szedni a gondolatait na meg én is. A 4.-5. óra várakozásakor már úgy voltam vele írok neki, felhívom… Ugyanis az egész vita egy tárgy körül alakult ki amit sajnos elfelejtettem visszavinni neki és néhány rossz poén után, hogy oldjam a feszkót konkrétan háborús helyzet alakult ki. Én mindennemű rosszindulat nélkül ajánlottam fel hogy a délutáni órákban vonatra pattanok és leviszem neki, hogy ne legyen gond belőle amit utólag visszaolvasva tényleg simán rosszindulatúnak lehetett érteni, mint ahogyan az ő szavait is. Lényeg a lényeg kiderült hogy amúgy bejön ügyeket intézni és akkor oda tudom adni neki.

Hat óra ideggörcs után elértem telefonon és feltettem a kérdést: „Most szakítani jössz?” Amire az volt a válasz: „ Még nem tudom. Egésznap rólunk gondolkodok.”

Azt hiszem nem kell mondani, hogy elég rossz volt hallani. Én tisztában vagyok vele, hogy elég sok rossz szokást hoztam magammal ebbe a kapcsolatba a korábbi kapcsolataimból. Többnyire „papucs” barátaim voltak ahol mindig csak az volt amit én akartam és soha nem volt önálló gondolata a másik félnek. Nekem ez nem kellett és kiléptem ezekből. A mostani párom legalább annyira akaratos mint én és igen belátom több tapasztalata is van mint nekem. Eddig tartózkodtam attól, hogy komolyabban vegyem a kapcsolataimat ez az első és nagyon sok új dologgal találkoztam amit nem biztos, hogy jól kezeltem elsőre de tényleg éreztem magamon az igyekezetet. A gyerekes durcikról amik tudom, hogy rosszak sajnos nagyon nehéz leszoknom, főleg ebből lett elege a páromnak vagyis inkább úgy mondom ettől sokalt be. Nyilván nem azt mondom, hogy a személyiségem része, de a korábbi kapcsolatokba ezzel tudtam tökéletesen érvényesülni.

Kb. 2órás autózgatós beszélgetés után azt mondtuk (főleg ő), hogy ad ennek egy utolsó esélyt mert szeret, de ezeket a durcikat abba kell hagynom sürgősen. Én tényleg hajlanék is rá, hogy inkább kommunikatívabb módszer szerint megbeszéljük a dolgokat, de azt is be kell látnom, hogy neki is többet kéne mondani nem akkor amikor már besokall. Ezt átrágtuk, de azóta egészen furán érzem magam. Tudom, hogy kellett ez az egész nekem mert kicsit megszoktam azt, hogy ő van és nem értékeltem eléggé, de nagyon rosszul esett, hogy amikor arról volt szó, hogy ki mit változtasson akkor az egész sztoriból az jött le, hogy csak az én hibám, hogy itt tartunk és csak nekem kell befejeznem a durcikat. Csak én látom úgy, hogy ez kettőn áll?! Nyílván én bevallom, hogy több hibám van most ebben mint neki de az sem fair, hogy ő kihúzza ebből magát és szinte úgy érzem, hogy nekem ad egy utolsó esélyt nem pedig a kapcsolatunknak. Normális egyáltalán ez a gondolat? A másik, hogy folyamatosan azon kattogok, hogyha most valami nem tetszik és elmondom majd és esetleg veszekedünk (én azt gondolom kellenek a viták is a kapcsolatba mert ezek néha jó hatással tudnak lenni rá, ő kerüli a konfliktust) akkor majd megint benyögi egyszer, hogy akkor vége? Ilyenkor most mit kéne tennem azon túl, hogy megpróbálom ami tőlem telik és odafigyelek arra, hogy a gyerekes szokásaimat elhagyjam na meg, hogy jobban megbecsüljem? Én végig azt mondtam neki, ha úgy jött ide, hogy valóban szakítani akar akkor tegye inkább meg, de utána mondta hogy szeret és ezért akarja, hogy megpróbáljunk változtatni. Nem értek én már semmit…