Férfi emberek véleményere is kíváncsi vagyok, harminc éves koron túl ki hogyan viszonyul a magányos élethez?

Harminc éves múltam, sajnos nem volt barátnőm, még ha nővel is voltam, akkor maximum örömlányokat fizettem magamnak, azért, hogy a szexuális igényeimet kielégítsem. Ki hogyan viszonyul ahhoz, hogy szinte nem talál egy nőt se és egyre inkább bezárul a kör? Ki küldte már el azokat az embereket a bánatba mert azzal a dumával jöttek neki, hogy "majd lesz barátnő vagy feleség az életében, amikor senki nem számít rá az életben". Sajnos sokáig hitegettek engem is ezzel a mondattal, de már eljutottam addig, hogy a testvéreim vagy egyes barátaim, akik már huszonéves korukban családot alapíthattak, nekem ez az érzés sajnos felér azzal, hogy belülről már régen meghaltam. Természetesen örülök, hogy az életük értelmet talált, viszont az én helyzetem már annyi lett, hogy ezt a belső ürességet már annyival töltöm ki, hogy ha kell három állásban is dolgozok egy héten. Az egyik diplomás munkakör, kettő meg nem. Van autóm, házam és megtakarításom, sportolok is, de semmi alkoholt nem iszok, nem szedek tudatmódosító szert sem és nem cigizek. A javaimat nem mondom nekik, mert a kemény munka árán sokat mentem értük, hogy meglegyenek. Viszont egy nőnek se kellek emberileg, hiába próbálkoztam randi oldalakkal is. Leszögezem azt is, hogy Nem tartom önmagam szentnek, mert bennem is sok hiba van és azokat nem tagadom le, mert úgy is kiderül. Amit magánynak neveznek, az egyre inkább erősödik bennem. Volt olyan, aki talált még szerető nőt? Azért kérdezem, mert én már erre semmi esélyt nem látok. Csak a véleményekre vagyok kíváncsi és azon meglátásokra, hogy hogyan is kell érzelmileg kizárni ezt a helyzetet.