Kínos dolog elbukni valamiben az életben? Ha épp nem sikerül, vagy tolódnak a célok, a tervek, stb. Ti hogyan tekintetek ezekre az emberekre ismerkedésnél?

Ez így túl általános.

Nem kínos a kínos ha önsajnáltatásba merül és siratja ami elveszett.

Az hogy valami nem jött össze előfordul az ok a nem mindegy. Elvesztetted az összes pénzed lovin vagy leégett a házad? Alkoholista lettél és kirúgtak vagy valamin összekülönböztél a főnökkel és ezért menesztettek?

Mindig találsz egy kifogást ami miatt nem tudsz otthonról elköltözni vagy amiért szar az adott munka és kilépsz pár hónap után mindenhonnan stb.

Minden komplexebb annál mint hogy x helyzet ciki vagy nem.

Őszintén, mi kínos abban, ha valamiben elbuksz az életben?

Az a kínos, ha utána a földön maradsz, rinyálsz és nem állsz talpra és nem küzdesz tovább.

Az önsajnálat a gáz.

A te életed, úgy alakítod, ahogy akarod, olyan ütemben, ahogy tudod.

A te életed. Akkor miért másokhoz méred ezt? Miért foglalkoztat mások véleménye? Nem tök mindegy, hogy ki mit gondol?

És az a leggázabb, ha az embernek nincs célja az életben.

25 évesen külön akartam élni és babát akartam tervezni.

22 vagyok. Most kezdem a második szakom, mert el nem tudom magam képzelni az első szakmámban, csúsztam is ott fél évet, minden megtakarításom 2 millió forint és anyámék nyakán lakok. Adósságom nincs, de ez is elég.

Hogy mit gondolok? Voltak elvárásaim magammal szemben és igen, csalódtam magamban bizonyos szempontból. Alakulhatott volna jobban, odatehettem volna magam jobban, átgondolhattam volna jobban. De szerintem épp elég az, ha az ember az első próbálkozásnál megismeri magát annyira, hogy akár elbukik, akár nem, tudja, meddig ér el a keze.

Én nem bánom, hogy később jött meg az eszem és van egy kvázi használhatatlan diplomám lassan, valamint sikerült másodszorra kicsit több szempontot figyelembe pályát váltanom és tudom pontosan, mit hogyan és mikor, mi lesz a kimenetele. Így kellett volna elsőre is. Azt sem bánom, hogy nem élek külön, mert nincs kivel és ha tanulni akarok, nem is lett volna miből, mert nem tudtam volna összemelózni mellékállásban 5 év alatt sem 10 millát. Albérletbe meg miért mennék, ha itt van minden a szomszédban és csak pénzt vágnék ki? Itthon is házias vagyok és kompenzálom az ittlétemet sok dologgal.

Nem szeretem ezeket a dolgokat elismerni mások előtt, de itt, anoním módon más ez. a párom otthagyta az egyetemet, mert gyűlölte a szakot, a szülei nem álltak mellette, munkásszállón lakott évekig, úgy jött fel pestre és most szakácsnak tanul, mellette dolgozik. Mosolyogva hallgattam, ahogy mesélte és nem érdekelt, hogy nem az lett, amit eredetileg akart, mert az ember idő közben szerez olyan információkat és tapasztalatokat, amik módosítanak a tervein. Én is így vagyok a gyerekvállalással, ahogy érek, úgy félek tőle egyre inkább és tartom sok embernél felelőtlenségnek. Máshogy tekint az ember a gyerekekre 3 év fejlődéslélektan után, meg mikor a szomszédja elkezd babázni.

Bánom, hogy nem leszek 25 évesen anya? Dehogy bánom, jobb ez mindenkinek így. 30 éves koromra szemezek vele, mert úgy érzem, akkor lennék rá képes és szerintem az, hogy ezt beláttam és van fogalmam arról, mi a jó a gyereknek, sokkal fontosabb, mint az az egzakt tény, hogy 25 éves koromra lebabázzak.

Bánom, hogy csúszok és szarul választottam? Nem, bár tudom, lehetett volna jobban is csinálni és más a koromban vállalkozást indít és elkezd dolgozni. De tanultam minden szar lépésemből és nem vagyok tétlen, hajt a bűntudat és hajtanak az új, finomra csiszolt terveim. A bukás után nem volt 4-nél rosszabb jegyem, megterveztem előre mindent, megtanultam tanulni és beosztani az időm, magamban és szakemberrel is leültem megvizsgálni, hogy mi lenne a jó nekem, milyen lehetőségeim vannak, mert bánt(!) és mindig is bántott, ha nem tudtam, mit akarok az élettől. És eszerint szervezem a pénzügyeimet, a kapcsolataimat (mármint az üzletit) és mindent.

Bánt, hogy itthon élek? Nem, mert jobb befektetés így, mint amit a lehetőségeimből ki tudnék hozni és igyekszem hasznos és rendes lenni.

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy mindenféle önfelmentés nélkül, nyugodt lelkiismerettel ki tudom mondani, hogy jelenleg semmit sem tudnék jobban csinálni a saját belátásom szerint és mindent megfontoltam. Igen, hibáztam pár dologban és elrontottam pár dolgot, de sosem vettem az életet és a kötelességeimet komolytalanul és bántom magamat miatta így is épp eleget. Tanultam és lehet, hogy kicsit kések és kicsit kelekótyán indult a felnőtt életem, meg az is lehet, hogy a mostani állapotomra is így fogok gondolni, de sínen vagyok és nem fogom hagyni, hogy szétcsússzon az életem, bárhogy alakul később. Mert bánt, mert érzem az idő múlását most is és tudom, hol vagyok, hol tarthatnék és azt is, hogy miért tartok most itt. A páromon is érzem és tudom, hogy ő sem azért lett ilyen, mert leadta vagy mert nincs jövőképe.

Azzal nincs bajom és soha nem is volt bajom, ha az ember nem találja meg a maga útját elsőre vagy ha hibázik. Attól viszont undorodom, aki a mának él, fogalma sincs róla, mit akar az élettől és hogyan csinálja, valamint semmit sem képes komolyan venni, csak sodródik.

Lehet, hogy van, akinek nem kellenék így, és ezt meg tudom érteni. De nyugodtan alszom és nem érzem úgy, hogy egy percig is vesztegetném az időmet lustaságból.