Kérdésem azokhoz szól, akik első szerelmükkel sok ideig (5-10év) voltak együtt. Hogy éltétek meg a szakítást?

Nem volt választás. Jobb volt így. Az emlékek szerintem halálomig a csodás kategóriában lesznek.

Nehéz volt.. leírhatatlan az élmény. De mindketten tudtuk, hogy ennek vége kell hogy legyen, hogy magunkra találhassunk.

Találtunk mást. Mindketten évek óta vagyunk boldog kapcsolatban.

7 évig, 13, 12 éves korunktól.

7 évig voltunk együtt, akkor én sem tudtam elképzelni nélküle, tudod..életem szerelme, minden olyan nagyon tökéletes....volt 7 évig.

sokan elképzelhetetlennek tartják ezt, amikor épp a kellős közepén vannak benne a kapcsolatban mikor mindent meg tudnak beszélni, ami vita van az elenyésző, szóval mintha pont melléd teremtették volna az illetőt...de ez megtörténik 5-10-15-30 év után is, hogy vége.

Én nem években mérném azt, hogy mennyire jó és boldog egy kapcsolat. Van amikor egy 1 éves kapcsolat tartalmasabb mint egy 5 éves.

Nekem nagyjából másfél éve ért véget, volt 1-2 nehéz hónap, de az élet megy tovább, azóta van valakim :)

Én 30 éves vagyok, a volt párommal tavaly novemberben szakítottunk 6,5 év után. Ő volt nekem az első - nem vagyok egy szépség, minden túlsúlyos voltam, ez főleg sajnos családi okok miatt irtózatosan nagy önbizalomhiánnyal társult meg alapvetően introvertált vagyok, így tényleg egy hónap híján 23 éves voltam, amikor összejöttem vele.

Nem emésztett fel a fájdalom annyira, mert az a kapcsolat már nagyon halódott, én már egy olyan 3/4 éve éreztem, hogy vmi nagyon elsiklott / kihűlt - mint kiderült, a részéről is egy ideje. Közös döntés volt kb. Egy ideig amúgy fájt, de nem az, hogy VELE szakítottam, hanem mert azt képzeltem, amikor összejöttünk, hogy hú, mi fogjuk azt bebizonyítani, hogy igenis van örök szerelem stb. ... azt kellett magamban feldolgoznom, hogy anélkül is kihűlhet egy kapcsolat, hogy bármelyikünk nagyon ronda dolgot tett volna a másikkal... persze a végére voltak konfliktusok, de egyik se, azért, mert az egyikünk telibetojta volna a másikat vagy durván megalázta volna.

Azóta "élvezem az egyedüllétet". Nem vagyok maradéktalanul boldog, de nem is érzem rosszul magam. Azért kellett pár hónap mindenképp, hogy megtapasztaljam az egyedül élést (mert összeköltözés előtt szülőkkel és öcsémmel éltem)... alapvetően, mivel volt egypár évem, amikor szerettem volna alpvetően párkapcsolatot, de nem úgy alakult, nem volt egy ilyen nagyon hirtelen vagy szokatlan dolog nekem az, hogy egyedülálló lettem, nem is számítottam arra, hogy én akkor most nagyon gyorsan be fogok pasizni. Vannak dolgok, amiket magamban kívül-belül rendbe kell tennem, mielőtt... hogy mondjam... nagyobb eséllyel találjak magamnak vkit / tisztább szívvel vessem bele magam az ismerkedésbe. Most sem zárom ki az esélyét, de azért azt most is látom, hogy nem vagyok az a típusú nő, akit lépten-nyomon ajánlatokkal bombázzanak :).