Férfiak, elméletben, ti mit éreznétek akkor, ha a volt párotokról, akit szülés előtt hagytatok el, pár héttel/hónappal később azt hallanátok közös ismerősöktől, hogy látszólag elfogadta a helyzetet, sőt, boldognak tűnik?

Nem az első alkalom volt egyébként, máskor is tűnt el egy hétre, kettőre, vagy egy hónapra is.. De ezt már valahogy nem tudom neki megbocsátani. Végeztem vele, és megbékéltem a helyzettel. Ismerősök mondták, hogy arra inkább számítottak, hogy kiborulok, vagy összeomlok,de örülnék, hogy mégsem. Nem gondoltak ilyen erősnek. A pénze nem érdekel, a gyerektartást még hezitál ok, de ez a kérdés nem erről szól.

Inkább arról, hogy azt hittem legalább egy picit szégyelli magát, de azért csak kíváncsi a gyerekre... Talán az tartja vissza, hogy kiborulok ha előkerül, és veszekedni fogok. Elgondolkodtam vajon segíthet-e, ha olyan visszajelzést kap, hogy tudom ezt felnőttként kezelni. Persze azt is remélem, hogy ettől csak mégjobban fáj neki, amit tett, de nem várom tőle,hogy négykézláb kússzon vissza.

Persze az, hogy boldogulok nélküle, ellenkező reakciót is kiválthat, hogy nem bátorítja, hanem méginkább visszatántorítja, hisz nincs szükségem rá (bár a kicsinek van), s így nem tud hatni rám semmilyen mesével már. A hülyéje azt is hiheti, talán van másvalaki, vagy nem is szerettem egyáltalán, de ez nincs így, egyszerűen csak balkuki volt, s végleg elcseszte. Mondjuk ha én nem kellenék neki, meg a felelősséget sem akarja vállalni, ami egy családdal jár, azt nem hittem, hogy legalább minimálisan kapcsolatot tartani ne szeretne, hisz csak a gyereke... Na mindegy. Engem elvesztett, amit vagy bán, vagy jó eséllyel nem, de a fiát kár lenne... Bár fogalmam sincs mi jár a fejében, igazán sosem igazodtam ki rajta.