Hogy lehet feldolgozni azt hogy a gyerekedet csak láthatod?

Megtettem azt amit már "régota" meg kellet volna tennem. Szakítottam a baratnőmmel akivel van egy 10 hónapos kisfiunk.

Férfiként(31) életemben először voltam olyan helyzetben hogy én gondoltam úgy hogy ez a kapcsolat menthetettlen. Volt párommal amikor megismerkedünk 5 éve egy álomnak indult igaz majdnem 2 évig csak összejárogattunk és egymásba szerettünk. Volt pár kapcsolatom és kimerem jelenteni hogy a legtöbbe én voltam a főképp a hibás hogy vége lett de itt és most nem. Úgyéreztem hogy ő az igazi, én pedig a dominanciából kezdtem engedni. Eljött az idő amikor ő is én is a baba tervezésről beszélgetni kezdtünk és onnantól kezdődtek a bajok amint terhes lett. Félreértés ne essék egy csoda volt neki is es nekem is , amikor megtudtam kb 6 órára elmentem sétálni az örömömbe!

De itt kezdődött maga a pokol.

Olyan szinten eltávolodott tőllem hogy ha a közelébe mentem már attól kikeszült , amikor munkából hazajöttem egy köszönést nem engedett meg magának , szó szerint semmibe nézett, 1 ölelés , 1 puszi , 1 érintés szex??? Azóta semmi.

Sajnos ez kegyetlenül sok volt nekem de birtam mert tudtam hogy terhes így 1 dolgot tehetel befoghatom a számat és kibirom ezt az időszakot.

Megszületett a kisfiam , eletem legboldogabb napja volt viszont semmi sem változott ( es itt most nem az első időszakról beszélek amikor nyitott szemmel nezed 0-24 be a gyereket ) már 19 hónapja csak tűrök és csendben vagyok és olyan dolgokról hogy "beszéljük meg" már teljesen leadtam mert nem lehet , olyan szinten hogy ha szóba hozok egy dolgot hogy nem akarsz megölelni? Vagy megpuszilni? Vagy minimalis dolgok akkor mar megy a kibújás.

Ezt tenyleg komolyan írom! Szó szerint arra vagyok jó hogy dolgozni járjak es fizessek mindent és amikor hazaérek akkor egy vadidegen lakótárs fogad.

Nincs OK , egyszerűen a gyerek lett csőlátásban a minden.

Védőnő behívott külön és megkérdezte hogy mi a helyzett otthon ismert minket jóideje és látta hogy nagyon elhidegült.

Jelen pillanatban ott tartunk hogy 1-2 naponta hívtam fel a figyelmét hogy ezt már nem birom lelkileg sem fizikalisan amit művel és el fog veszíteni.

19 hónap után elveszített, de a kisfiam nem.

Egy részről boldog vagyok mert az életem egyik ha nem a legnagyobb csalódasán mint ember túlvagyok ezért boldog vagyol, és ha tehetném soha többet nem is kivánnám látni ( de mivel a gyerekem anyja így fogom) másrészt a kisfiam akit egy boldog családba szerettem volna felnevelni ezt nem adhatom meg , maximum csak annyit hogy boldognak tűnök és képmutatok hogy minimalizáljam ezt a dolgott, emiatt nagyon nagyon kegyetlenül rosszúl érzem magam....

Az amit az elmúlt majdnem 2 évben csinált velem a volt párom van bennem tüske... hatalmas de ott van az is hogy a gyereket jól neveli gondoskodó és azért mert nekünk volt bajunk még akkor is ha az ő hibája mert nem látta hogy ahhoz hogy ez működjön ahhoz egymással is kellene foglalkoznunk , nem akarok a gyereknek sem civakodást és nem akarom elszakítani sem tőlle.

Így egyenlőre amíg ennyire picike csak láthatom.

Kérlek nyugtassatok meg hogy ez ilyenkor normális hogy ennyire rosszúl érzem magam és egy idő után vagy mashogy vagy enyhül vagy jobblesz de most nagyon rosszúl vagyok belül miközben megkönnyebbültem hogy kitudtam.mondani hogy vége.