Szakítás után pszichológus?

A volt párom kb 7 hónapja megcsalt a párkapcsolatunk egy olyan szakaszában, amikor (közös?) erővel próbáltuk menteni azt. Sosem gondoltam volna, hogy ezt képes lesz megtenni, nem voltam féltékeny típus. Pár nap után amennyire lehetett feldolgoztam a történteket, majd úgy gondoltam beszéljük át a dolgot, kb megbocsájtottam neki, építsük fel újra, lévén 3,5 éves a kapcsolat, épp a közös lakást (saját tulajdonom) csináljuk, én tényleg vele terveztem a jövőmet. Kezdtek jól / jobban alakulni a dolgok, majd szűk 1 hónappal ezután az egyik találkozáskor közölte, hogy ő inkább szakítana, mert bár szeret, régebb óta nem boldog. Én kértem tőle, gondolja át, az elmúlt hetek szerintem pozitívak voltak, próbáljuk meg, szerintem jó az út, a közös lakással pedig rengeteg új lehetőség nyílik meg, ami eddig akadályozó tényező volt. Ő ott helyben a nemet választotta. Azóta egy szót sem beszéltünk, nekem eleinte rengeteg más dolgom volt, ez segített a pillanatnyi túllendülésen, más, nagyon fontos dolgokra kellett koncentráljak. Maradt nála pár dolgom, ahogy nálam is az övéi közül, de eleinte a feladatokra koncentráltam, most pedig már gáznak érzem írni neki, pedig minden szempontból van motiváció rá. Érdekel mi van vele, továbbra is jó döntésnek tartja az amit akkor mondott. Közös képek mind nála, mind nálam kint vannak még közösségi oldalakon. Nagyjából 5-6 hónap után megpróbálkoztam társkereséssel, de éreztem én sem vagyok készen erre, a felhozatal is hozzá képest pocsék, valamint túlzott sikerem sem volt. Ezután jött a koronavírusos időszak, mindenki bezárkózott, körülöttem is eltűntek az emberek, szüleimet leszámítva kb egyedül töltöttem a napjaimat. Ez a magány rengeteg emléket, sebet felszakított és rájöttem, még messze nem tudtam elengedni a lányt, olyan, vagy rosszabb lelkiállapotba kerültem mint a megcsalás / szakítás utáni héten. Valójában még mindig szeretem, és annak ellenére amit tett, őt tartom az igazinak, vagy ahhoz a legközelebb állónak. (A kompromisszum nélküli IGAZIban nem hiszek...)

Rosszul alszom, nincs életkedvem, ha valami munkával töltöm az időt az jelent némi megnyugvást egyedül. A város számos pontján ahova közösen rendszeresen jártunk borzalmas érzés fog el, ha sokáig vagyok egyedül rendszeresen a megcsalás éjszakája (rajtakaptam) jön elő emlékként, újra átélem, ilyenkor az ájulás kerülget. Legutóbb egy rosszabb napon megtaláltam a papucsát a lakásban, majdnem elsírtam magamat a szüleim társaságában. (Temetésen kívül az életben nem sírtam..) A közösnek tervezett lakás felújításának a befejezése mostanra csúszott, de semmi kedvem nincs odaköltözni egyedül.

Nem hittem soha a pszichológusok varázserejében, de egyre kevesebb lehetőséget látok a mostani helyzetemből való kilábalásra.

Van valakinek ötlete, tanácsa, tapasztalata?

26/F