Hogyan lépjek túl a szakításon, mit gondoltok erről az egészről?

Vasárnap volt 2 hete, hogy szakítotott velem a barátom, most lett volna decemberben 3 éve, hogy együtt vagyunk. Ő 23, én pedig 20 éves vagyok, együtt éltünk már. Nagyon sokat vitáztunk a kapcsolatunk eleje óta, viszont mindig megbeszéltük, társak voltunk, mindent együtt csináltunk. A viták ellenére ,,igazi szerelmünk" volt, mintha egymásnak teremtettek volna minket, másak voltunk, de pont kiegészítettük egymást. Mindenben számíthattam rá és ő is rám, de én voltam az, aki az utóbbi időben nagyon csúnyán kiakadt dolgokon, sok volt a stressz, de valahogy csak utólag vettem már észre ezeket. A szakítás hetén már szintén utólag, de ő is nagyon feszült volt, mindenért piszkált és nem mondta el, hogy mi a baj, gondolom akkor őrlődött, hogy mi legyen ebből az egészből, de nekem erről semmit sem mondott. Majd egy egész napos vita után elment és mikor visszajött, szinte semmit nem mondott, elkezdtem kihúzni belőle a szavakat. Először csak szünetet akart, ebbe én nem mentem bele és azt mondta, hogy akkor legyen vége, mert az állandó viták miatt ő már ezt nem bírja. Nagyon összevesztünk bár én normálisan közeledtem felé, hogy beszéljük meg, ő azt mondta nem tudja, hogy még mit mondhatna, de szinte semmit nem mondott, nem beszéltük át, annyit mondott, hogy sok a vita, szeret, de nem annyira, mint az elején, nem tudja mit gondoljon, nagyon bizonytalan volt, azt mondta, ha alszik egyet, lehet mást mondott volna. Én el sem akartam hinni mi történt, nem akartam felfogni ezt az egészet.

Majd pár napra rá én írtam neki, hogy beszéljünk, ebbe belement, de a találkozóba már nem és arra hivatkozott, hogy miket mondtam és csináltam, amikor hoztam el a cuccaimat. Ekkor még telefonáltunk, mégjobban összevesztünk és mikor megkérdeztem, hogy ennyire utál-e, hogy ne tudjunk leülni legalább átbeszelni ezt a három évet, azt mondta, hogy épp ez a baj, hogy még szeret. Ezt követően letiltott mindenhol engem és az egész családomat (akik amúgy nem bántották, sőt, nagyon-nagyon, saját gyerekükként szeretik), majd pár nap múlva írtam neki szintén én. Ez egy sokkal érzelmesebb levél volt, kifejtettem, hogy nagyon szeretem és, hogy nehéz nélküle, viszont tényleg sok volt a vita, amit nem kezeltünk és én nagyon természetesnek vettem az ő szeretetét és sokszor csúnyán viselkedtem, nem becsültem őt meg, írtam neki, hogy vigyázzon magára, stb. Utána egyből felhívott, ő is bocsánatot kért, elmondta, hogy ez volt élete legszebb időszaka, stb., szóval végülis jó szájízzel váltunk el, viszont azt mondta, bánja, hogy nem írt a szüleimnek, de fog, azonban azóta sem tette.

Azóta szerintem több lánnyal is, de leginkább egy 17 éves ismerősömmel ismerkedik, akit előtte nem is ismert, és engem egyáltalán nemis keresett. Nekem eszméletlenül hiányzik ő, viszont még most is kétes érzéseim vannak, egyszer azt gondolom, hogy egyáltalán nem szeret, hogy már rég mások érdeklik és örül, hogy nincs velem, máskor viszont úgy érzem, hogy nem lehet, hogy ekkora szerelem után ő ne érezze azt az űrt, amit én és, hogy olyanokat mondott és olyan bizonytalanul, hogy még bármi lehet.

Többet már nem szeretnék írni neki, viszont még mindig reménykedem, hogy ő megkeressen engem, de közben meg nem tudom, hogy hogyan lépjek túl rajta, mert a józan eszem azt mondja, hogy már úgysem fog keresni.

Mit csináljak, hogyan éljem tovább az életemet? Nagyon félek, hogy megváltozik a személyiségem, nem leszek önmagam, mert nélküle jelenleg így érzem. Mindig neki írnék, mindent el akarok mesélni neki, sőt, minden pillanatban eszembe jut egy közös emlékünk, minden sztorim hozzá kapcsolódik, úgy érzem nélküle nincs meg az egyik felem.