Normális, ha ezek után már egyáltalán nem tudtam benne megbízni, vagy én reagáltam túl?

Röviden próbálom leírni, teljesen név nélkül, hogy senki ne legyen felismerhető.

Megismerkedtem valakivel, ami eredetileg barátságnak indult, aztán több lett belőle, mert bevallotta végül, hogy nem szeretne a barátzónában maradni miközben teljesen jól elbeszélgettünk, és én úgy voltam vele, nekem is rég szimpatikus, egyedül vagyok már egy ideje, miért ne. Egyszer elmentem hozzá. Amikor hazaértünk, megláttam az ágyán egy szív alakú párnát, ezért megkérdeztem, kitől van. Vigyorogva annyit válaszolt, hogy: „Jaj, az még a cukifiútól van.” Őszintén rosszul esett, ezért megkértem, hogy tegye el. Erre azt mondta, hogy ő ragaszkodik a tárgyaihoz. Ebből lett egy kisebb vita, de akkor személyesen, majd később telefonon is megbeszéltük, és azt hittem, lezártuk.

Később ő készült volna hozzám. Én nagyon vártam, készültem rá, az utolsó pénzemből megvettem neki mindent, amit szeret enni és inni, mert elég válogatós, annak ellenére, hogy közel 40 évesen főzni sem tud. Vettem és készítettem neki születésnapi ajándékot is.

Ehhez képest három napig ment a halogatás. Egyszer ezt mondta, egyszer azt, mindig volt valami kifogás. Mindenre próbáltam türelmesen reagálni. Aztán azon a napon, amikor már indulnia kellett volna, egy szakítós üzenet fogadott. Azt írta, hogy nála valami „félrecsúszott”, nem jön, szakítani szeretne, de később maradjunk barátok. A kifogások között első körben a kánikula volt (én is a melegben utaztam hozzá), majd a menstruáció, majd a párnás dolog.

Bevallom, itt elvesztettem a türelmem. A telefonbeszélgetés során olyan dolgokat mondtam, amiket utólag megbántam. Emiatt mindenhol letiltott.

Később egy másik felületen még sikerült elérnem, kizárólag azért, hogy bocsánatot kérjek a stílusom miatt, mert lelkiismeret-furdalásom volt. Elfogadta a bocsánatkérést, és újra beszélgetni kezdtünk.

Viszont addigra már annyiszor csalódtam benne, hogy egyszerűen nem tudtam újra megbízni benne. Hiába mondta, hogy mégis eljönne hozzám, sőt, akár könyörögni is fog térden állva, mert hogy ő szeret, nem tud enni, inni létezni állandóan rám gondol... , én ezt már nem hittem el.

Azt mondtam neki, hogy ha valóban szeretné helyrehozni a dolgokat, akkor ne ígéretek legyenek, hanem tettek. Két dolgot kértem tőle. Az egyik, hogy keressen egy rendes, stabil munkahelyet, mert csak alkalmi munkákból él, miközben szinte minden lehetőségre azt mondta, hogy az neki nem jó. (Egyszer emiatt is leordította a fejem egy telefonbeszélgetés során). Szerintem a fővárosban, ha valaki tényleg akar dolgozni és nem válogat, sokkal több lehetősége van, mint például itt, vidéken.

A másik kérésem az volt, hogy keressen fel egy szakembert, mert nem tartottam normálisnak, hogy hangulatingadozásai vannak, és volt olyan is, hogy a menstruációjára hivatkozva nagyon durván beszélt velem, káromkodva ordította le a fejem, mikor reggel még nem voltam képben, mit is akar, hogyan is akar jönni...

A szakemberre egyből nemet mondott. A munkával kapcsolatban pedig azt kérdezte, mennyi időt adok neki, mert az nem megy egyik napról a másikra.

Én sokáig egyedül voltam, és ez az egész eredetileg csak egy barátságnak indult. Ma már úgy érzem, talán jobb lett volna, ha meg is marad annak.

Szerintetek én vártam el túl sokat, vagy érthető, hogy ezek után már képtelen voltam újra megbízni benne?