Miért érzem úgy, hogy nem mondott teljesen igazat az elutasításkor?

Van egy lány, akiről úgy gondoltam, hogy több is lehet az ismeretségünkből. Mondtam neki, hogy szeretném őt meghívni valamire, de ő eléggé elkezdett magyarázkodni, hogy miért nem. Azzal kezdte, hogy "hát, ez eléggé bonyolult helyzet", mert hogy egyetemre megy, és hogy hétvégente sem akar hazajönni, és utána is a főváros környékén akarna munkát találni. Rákérdeztem, hogy esetleg valamilyen elérhetőséget cserélhetünk-e, erre azt válaszolta, hogy neki amúgy van barátja (mintha ez ilyen huszadrangú tényező lenne a mi helyzetünkben), és nem tudja, mit ő szólna ehhez. (Én lányként biztosan úgy fogalmaztam volna, hogy "a barátom egyáltalán nem örülne", de ez nyilván csak szőrszálhasogatás a részemről.) Mondta, hogy a Facebookot sem nagyon használja. Én mindezt tudomásul vettem, nem kötözködtem, nem faggatóztam, de utána még beszélgettünk egy darabig, tényleg normálisan rendezte az egészet. A végén még megjegyezte, hogy azért még lehet, hogy majd összefutunk valahol. Szóval nekem egyrészt furcsa az, hogy percekig magyarázkodott, hogy miért nem, ráadásul amikor elhívtam őt, kapásból azzal kezdhette volna, hogy van barátja, és akkor rövidre is zárta volna a történetet. Másrészt egy 18-19 éves kisvárosi lánynak valószínűleg nem 200 km-ről van barátja, viszont akkor meg hozzá sem akarna hazajönni egyetlen hétvégén sem? Meg mondjuk a szüleihez sem soha? Amúgy azért is érdekes a helyzet, mert sokszor nézett hosszan a szemembe, és közben mindig mosolygott, aránylag sokat viccelődtünk, többször megsimogattam őt, megfogtam a kezét, és nem éreztem azt, hogy ellenére lenne. Tudom, hogy amit leírtam, annak egy része csak kombinálás, de nekem van egy olyan érzésem, hogy itt valami nem stimmel. Nyilván tudomásul vettem a döntését, jó viszonyban váltunk el egymástól, csak ez így nekem egy kicsit furcsa.