Van itt olyan, aki sokáig úgy gondolta nem szeretne gyereket vállalni, de végül vállalt?

Beleszerettem valakibe, aki az első randinkon azt mondta, hogy a lánya udvarlóit puskával fogja lődözni. És azt éreztem, bárcsak az én lányom volna az.:) Utána azért voltak hullámvölgyeink, amikor elbizonytalanodtam abban, hogy akarok-e én tőle valaha is gyereket. De aztán amikor megkérte a kezemet, onnan kezdve nem volt kérdés. Hogy őszinte legyek, még akkor is főleg azért mentem bele, mert ő annyira akart gyereket. Én féltem az egésztől és a gyerekek is idegesítettek. Aztán onnan kezdve, hogy megláttam a pozitív tesztet, kattant valami a fejemben. Azt éreztem, hogy jó lesz ez így. Hogy a világ legnagyobb csodája az, aki a testemben formálódik. Hogy milyen hihetetlen, hogy ott bent egy kis élőlény van, aki azért jöhetett létre, mert egymásba szerettünk. Minden nap megnéztük egy könyvben, hogy épp aznap hogy néz ki a gyerekünk. Imádtuk a babamozit, nekem is nagyon sokat jelentett, amikor 11 hetesen már láttam, hogy egy tökéletes kis emberke, végtagokkal, pici ujjakkal, nagy homlokkal, pisze orral. Azóta vagyok végletesen abortuszellenes. Később láttam őt, ahogy rám hajtja a fejét, mint egy kispárnára és alszik. Ezeket én hatalmas csodának éltem meg. De olyan igazi szeretet akkor még nem ébredt bennem, az akkor volt, amikor megszületett és meghallottam a hangját és megláttam őt és amikor végre először a karomban tarthattam. Emlékszem, hogy amikor megkaptam a kiskocsiban, fülig érő szájjal toltam magam előtt és nem akartam elhinni, hogy ez a pici baba tényleg az enyém. Úgy éreztem, hogy gazdagabb vagyok, mint aki megnyerte a lottó 5-öst és nem cserélnék vele soha. És most is úgy érzem, 7 évvel később. Nekem fogalmam se volt róla, milyen pici egy újszülött, nem is akartam elhinni. Megdöbbentett ezeknek a kicsi babáknak a kiszolgáltatottsága, hogy még a fejüket se tudják megfordítani, ha letesszük őket, hogy mennyire a szülőkre vannak utalva. A gyerekek kiszolgáltatottságát csak akkor értettem meg, amikor gyerekem lett. Sok mindent másként látok a gyerekkoromra visszaemlékezve is.

Én annyira boldog anyuka voltam, hogy szerettem volna még egyszer átélni ezt a babázós korszakot. De sajnos a házasságom megromlott, így erről szó sem lehetett. Minden ellenére hálás vagyok a férjemnek, hogy átélhettem ezt a csodát, hogy gyerekem lehet. Nélküle ez kimaradt volna az életemből és valószínű fogalmam se lenne arról, hogy mit hagytam ki.

Nekem megvolt a megfelelő partner, hozzá is mentem. Előtte sok évig szó volt róla, hogy én nem akarok gyereket, ő ezt elfogadta, azt mondta, neki így is és úgy is jó.

Aztán mikor már házasok voltunk, 30 körül bekattant valami, és befészkelte magát a fejembe a gyerekvállalás gondolata. Mindent elsöprő módon.

Azóta már a másodikat tervezzük. És nem vettünk fel semmilyen csokot meg babavárót a rosszindulatú kommentek elkerülése végett

Nálam pont fordítva volt. Mindig szerettem volna legalább egy saját gyereket. De az évek alatt rájöttem, hogy erre a világra nem fogok gyereket szülni.

Bár a férjemnek van gyereke, akit úgy szeretek mintha a sajatom lenne és valószínűleg közre játszik, hogy ő betölti a hiányérzetet a szívemben.