Megéri megkockáztatni egy ilyen szerelmet?

Még egyetem elején voltunk együtt, (2 hónapig), azóta eltelt 3 év. Nagy fellángolással kezdődött, ilyen igazi viharos szenvedélyként, nem is működött sokáig, de mindkettőnknek meghatározó volt az életében a másik, nagyon mély titkainkat is megosztottuk. Akkoriban mindketten nagyon gyerekesen álltunk még egy kapcsolathoz, nem mertünk elköteleződni. A szakítás utáni fél évben annyira rosszban voltunk, hogy nem is álltunk szóba egymással. (Évfolyamtárs.) De aztán odajött hozzám, hogy szeretné, ha meg tudnánk beszélni, mert fontos vagyok neki és sokat gondol rám. Megbeszéltük, barátok lettünk. Közben neki lett párkapcsolata, így kicsit eltávolodtunk, de engem minden találkozás teljesen “megbabonáz”, viszont tiszteletben tartottam, nem kerestem többet, próbáltam elengedni.

DE egy buli alkalmával odajött hozzám, és megöleltük egymást, és mondta, hogy iszonyatosan hiányzom neki, nem bír elfelejteni, úgy érzi senkiben nincs meg az, ami bennem, senki nem érti meg úgy és remgeteget gondol rám, hogy mi lehet velem stb…Majdnem megcsókolt, de nemhagytam. Pedig nagyon szeretem én is. Most úgy ál a dolog, hogy jóban vagyunk, néha együtt lógunk. Kulso szemlélők is mondják, hogy én jól rejtem, de egyértelmű, hogy ő oda van értem.

Viszont annyira szépnek, és mélynek érzem ezeket az érzelmeket amik kettőnk közt vannak, hogy rettegek, hogyha összejönnénk, rossz vége lenne, ez az egész kötelék elszakadna stb. Talán jobb ha valami örökre plátói marad?