Nektek amikor elkezdtetek ismerkedni a párotokkal, mikor volt az a pont, amikor azt éreztétek, hogy igen, ő kell nekem?

Nálam nagyon lassan jött a felismerés.

Kezdetben csak jó haverok voltunk. Együtt néztünk filmeket, együtt sétáltunk este a városban, és fedeztük fel. Csak arra eszméletem, hogy mindig rá gondolok, hogy fel vagyok dobva, ha egy pillanatra láthatom, hogy érzem a jelenlétét akkor is ha nem látom merre van a környezetemben, hogy elszorul a szívem ha arra gondolok, hogy összejön mással... és persze mindenki más is érezte közöttünk a szikrát, mert kb. mindenki azt kérdezgette, hogy nem-e szeretnénk járni, mert ők már nem bírják a feszkót.

Szóval úgy voltam vele, hogy 1,5 hónap egyszerűen csak összegeztem mi a helyzet, és rájöttem, hogy beleszerettem. Ennek egyszerre örültem és ijedtem meg tőle. Az még 1,5 hónapos történet volt, mire eljutottunk oda, hogy járjunk is.

Nekem is kicsit hasonló volt mint a másodiknak.

Barátnőmnek meghalt az apja meg sokat bántották iskolában is, meg pici de nagyon szép lány. És ezek miatt különösen felébredt bennem a védelmezési ösztön, meg hogy szeretgessem ölelgessem simogassam, hogy neki is jó élete legyen ezentúl, ne olyan pocsék mint korábban. Már nem vagyunk együtt, de barátságban maradtunk és mai napig szívesen segítek neki bármiben.