Azok az emberek, akik huszas éveik közepére sem találtak párt maguknak, mitől lesznek magányosak valójában? (többi lent)

Első, egyértelműen, de az nem igaz, hogy feladják.

A második hülyeség. Társadalmi elvárás miatt nem leszel magányos.

Nem attól magányos valaki, mert nincs társa.

Attól magányos valaki ha egyedül érzi magát.

Se rokonok, se szülő, se testvér, se barátok, se kollégák. Illetve ha ezek az emberek mind megvannak de még is magányos, ez azt jelenti, hogy csak vannak de nem számíthat rájuk, és valójában sz**ärnak rá a fejére. Illetve kiközösítettnek érzi magát.

Vannak emberek akik akkor is magányosak van társunk ha együtt élnek valakivel.

Teljesen természetes, hogy a legtöbb embernek onnantól hogy eléri az ivarérett kort erotikus vágyai vannak. Ha ezeket nem tudja kivel megélni az frusztrációhoz, magányosság érzéséhez vezethet,abban persze már van eltérés hogy ezt ki hogyan tudja kezelni. Tehát ez egyértelműen nem a társadalmi elvárásokról szól, bár való igaz hogy ez a tényező még egy plusz szorongást válthat ki egyesekben. Ezt a “mai világ” szlogent ne keverjük ide, mert a történelmünk során pont olyan általános volt hogy serdülőkorban már szexuálisan aktívak az emberek mint ma. Hogy 20 évesen valaki 7 párkapcsolaton és 20 egyéjszakás kalandon van túl, pedig legfeljebb egy szűk csoportra igaz és ezt általánosítani pont olyan értelmetlen mintha azt mondanád a mai világban 20 évesen mindenki szűz.

#4/6 A kérdés inkább az, hogy te hoztál-e bármi olyan érvet amit nekem komolyan cáfolni kéne. Bajosan fogsz találni akár egy modern szakirodalmi munkát is, ahol a mélylélektani okfejtésben a “gyávaságot” jelölik meg valami okaként. Ez egy komolytalan, megbélyegző és egyáltalán nem tudományos fogalom. Éppen ezért neveztem oktalannak ezt is, csak a megértés hiányából fakad. Ez sajnos Európának ezen a felén teljesen általános, sok ember fejében él valami tévképzet hogy aki visszahúzódó az csak gyáva, az öngyilkosok méginkább, a depressziósoknak pedig semmi bajuk csak sajnáltatják magukat, egy munkatáborbán pillanatok alatt helyreraknák őket.

Gyávaság helyett érdemes inkább félelmekről beszélni, amik mindenkiben benne vannak és szükség van rájuk csak egyes esetekben irreálisak. Vannak emberek akik az emberi kapcsolatokban élnek meg ilyen nem normális félelmeket, szorongást. Lehet sok oka, megfelelő szocializáció hiánya, traumák, bántalmazó környezet, rossz családi minta stb. Lehet hogy egy adott viselkedés az ember egy bizonyos életszakaszában szükségszerű és normális volt. Például hogy féljen, tartson az emberektől mert családon belüli erőszak áldozata, vagy hogy szorongjon, megfelelési kényszere legyen mert apu-anyu ráerőltetett egy életkorának nem megfelelő viselkedést. A baj az hogy ezek a viselkedésformák aztán beépülnek és viszi tovább az ember akkor is amikor nincs szükség már rá. És felnőttkorában mindenki elmagyarázza neki hogy nincs mitől félni, szorongani de ez nagyjából annyit ér mint egy fóbiás betegnek magyarázni hogy alaptalan a félelme. Ezeket a rögződéseket átprogramozni csak kőkemény terápiával lehet.

"Ezeket a rögződéseket átprogramozni csak kőkemény terápiával lehet."

Konkrétan milyen típusú terápiára gondolsz?