Mit lehet tenni, ha rájöttem, hogy méltatlan helyzetbe születtem es ez meghatározta az életem, párkapcsolatom?

Nekem egy felnőtt embertől már elég büdös ez a gyerekkori dolgokat hibáztatok mentalitás.

Én is mérgező szülőkkel, lelki terrorban tartó erőszakos nagyszülőkkel nőttem fel, életemben nem láttam jó döntést hozó embert. Tiniként súlyos depresszióval küzdöttem. Aztán felnőttem és rájöttem, hogy nem jó ez az út. Változtam olyan irányba amilyenbe kellett ahhoz, hogy jó életem legyen és egészséges lelkem. Aki ezt felnőtt fejjel sem képes megtenni az már szerintem nem hibáztathatja a múltját. A lehetőség a változásra mindig ott van előtted. Ha 30-40 évesen sem jutottál el odáig azért már egyáltalán nem felelősek a szüleid vagy a környezeted.

99,99% méltatlan helyzetbe születik. Az anyja, az apja, a testvére, vagy a nagyszülő teszi pokollá az életét. Anyagilag nem tudják megadni a minimumot sem. Vagy elhalmozzák vele, de érzelmileg elhanyagolt. Vagy mindent ráhagynak. Vagy túl szigorúak. Vagy, vagy, vagy...

Igen ritka és szerencsés eset, amikor a szülők is ideálisak, az anyagi helyzetük is, és a társadalmi-gazdasági helyzet se tesz keresztbe. Talán ezerből egy ember olyen szerencsés. A többi viszi a maga pakkját. De ezt életed (jobbik) felén túl kéne letenni és átlépni.

Az rajtad múlik, hogy hozott anyagból mit tudsz kihozni.

#3

Azért az nem teljesen igaz. Kihozhat valamennyit, de mindig beelőzi majd az a néhány százalék akiknek jobb anyag volt.

#4:

Mondom, hozott anyagból dolgozik mindenki.

Lehet, hogy pár százalék beelőz. Te meg másokat előzöl be, akik sokkal rosszabb helyzetből indultak.

Megértelek kérdező. Hasonló szituban vagyok én is, és igaz az, hogy sokszor az akarat nem elég. Nekem még ma is belefolyik a családom élete az enyémbe. Nem mindenkinek van olyan személyisége, hogy akkor elfejtek mindent és innentől csakis a saját boldogulásom a cél. Én legalábbis azért vagyok benne, mert segíteni akarok és nem hátat fordítani, annak ellenére, hogy nagyon nem kaptam jó "útravalót".

Azzal együtt vagy egy egész, amit átéltél, amit hordozol, természetes, hogy meghatározza a jelened, a döntéseid, a lényeg, hogy előre haladsz és levontad a tanulságot, fejlődsz, amihez sosincs késő.

Azt ne sajnáld, ha valaki az eddigi életed miatt lenéz vagy megítél, mert mindig lesznek olyanok - bár kevesebben - akik megértenek és elfogadnak a múltaddal és a hibáiddal együtt.

Anyám egyedül nevelt fel és tartott el. Apám (ameddig emlékszem rá) egy érzelmi zsarnok, kontrollmániás szarkupac volt, aki minden fillért ki akart sajtolni anyámból válás után. Az iskolában szarrá szivattak, vízzel locsoltak, bezártak, zaklattak, vertek, olyannyira, hogy anorexiás voltam 3 évig, mert azt hittem, akkor majd elég jó leszek. Volt egy párom, aki meghalt, mikor egy éve voltunk együtt. Öröklött szívbetegségben, huszonévesen. Pánikbeteg lettem emiatt.

Én vagyok az első diplomás a családomban. Van saját otthonom, ami csak az enyém. Én támogatom anyámat már anyagilag, nem fordítva. Jövő ősszel lesz az esküvőm.

Nekem ne mondja senki, hogy egy szar örökséggel nem lehez mit kezdeni. Aki nem képes magán dolgozni egyedül vagy szakemberrel az egy tanult tehetetlen rinyap*na, aki nem küzd eléggé. Ha kegyetlen a múltad, akkor az a minimum, hogy beléd nevelődik az élni akarás ösztöne és lenyomsz mindent.

Én gyerekként féltem hazamenni... Ovis koromból van az első emlékem, hogy az ajtóban megálltam és elgondolkodtam rajta komolyan, hogy elfutok, amíg egy autó el nem csap. 4-5 éves gyerekként. A szüleimnek sose kellett valódi indok, hogy megverjenek, egy hangosabb lélegzet is elég volt. Emellett jött az állandó lelki terror, hogy semmire se vagyok jó, ostoba vagyok, egy férfi se akar majd hozzám nyúlni stb.

Elváltak, majd jött egy pedofil mostoha. Nos... valaki mégis hozzám nyúlt volna, de SENKIT se érdekelt a családban, hogy hova nyúlkál egy 10-11 évesnek. Max lekevertek egy pofont, hogy hallgassak már.

Felnőttem, elköltöztem, diplomát szereztem, párkapcsolatom lett és egy olyan munkám, amit szeretek.

Néha elkap az érzés, hogy egyszerűen teli torokból ordítsak, törjek-zúzzak, véres masszává verjem a "rokonaim" fejét, hogy ne halljam azt a lelki füleimmel, hogy senki vagyok, senkit se érdeklek, semmit se tudok megcsinálni, de minél jobban távolodok lelkiekben a múlttól, annál könnyebb. Mindig azt mantrázom magamban, hogy az éltemet nem fogom ezekre a férgekre elpazarolni, nem kerülök börtönbe és töröm ketté a saját életemet.