Az normális, hogy rossz érzéssel tölt el, hogy mindenki ba.cik a környezetemben csak én nem?

Ez egy POKOLI ÉRZÉS, és biztos vagyok benne, hogy egy életre nyomot hagy bennem. Hasonló cipőben jártam, de már kezdek beletörődni.

30 éves egyedülálló férfi vagyok, az első szexuális kapcsolatom is csak 25 éves koromban történt meg. Igen erős kisebbségi érzéssel léptem az ifjúkorba, ennek jól definiálható előzményei voltak: maradi szülők vallásos nevelése, fiús középiskola, szemüveges pattanásos arc, sovány testalkat. Még jó, hogy egyéb testi hibával nem rendelkeztem…

Ennyi is bőven elég volt gátlásosságom kialakulásához, de a java csak ezután következett:

Jöttek a „koedukációs évek”: az egyetem, a közös nyaralások, a munkahelyek, mindenütt nőkkel körülvéve. Tombolt körülöttem a szabad szex többnyire komolyabb érzelmek nélkül, de engem ezekből konzekvensen kihagytak. Nem akartam én Casanova lenni, nem akartam hódítani, csupán SZERETNI akartam, lehetőleg olyant, aki viszontszeret…!

Tartós kapcsolatot nem igazán sikerült kialakítanom, sokszor becsaptak, kihasználtak. Kinevettek, és tudatosították: „A jó erkölcs nem más, mint az alkalom hiánya.” A krónikussá váló kikosarazottság és mellőzöttség érzése fokozatosan bizalmatlanná, frusztrálttá tett. Rövid ideig társkereső oldalakkal próbálkoztam, de nem kívánom részletezni milyen volt az ottani felhozatal.

„Das Arbeit macht Frei” – beletemetkeztem a munkámba, ahol komoly sikereket tudtam elérni. Ennek köszönhetően komoly egzisztenciát tudtam kialakítani. Aztán az idő némi elégtételt szolgáltatott: Azok, vagy hozzájuk hasonló kimustrált lepedőakrobaták, akik semmibe vettek, lefikáztak, érdeklődése lassan megnőtt irányomban. No ja, egy exszel, egyedül nevelt gyerekkel, néhány csalódással a hátuk mögött. Kösz. Most én mondtam nemet. Ahogy a dal mondja: „Nem kell nékem senki megunt babája…”

Persze vannak, akiknek a közeledését elfogadom, de korrekt vagyok: csak semmi szerelem! Azt kapják tőlem, amit én kaptam tőlük. Igyekszem kiölni magamból – nem tudom, sikerül-e – a szentimentális rajongást és a romantikus érzelmeket. Élem a magam visszafogott életét: bár piálás és bulizás helyett színházba és hangversenyekre járok. Ott is az előadás köt le, nem pedig a nagyérdemű nőivarú egyedei…

Szerintem szomorú hogy ha valaki nem élheti meg ami egy átlag embernek örömet okoz!

Nyilván nem kell nagyravágyónak lenni, de ha semmi sem jön össze az biztos frusztráló lehet!

#14.

Te már csak biztos, tudod! :-/

Azért megállapításod három dologban sántít:

- Nem hogy a terrorizmusnak, de az erőszaknak sem vagyok híve!

- Nem vagyok hímsoviniszta! - max. egy kiábrándult ember.

- nem gondolkodom intézményes keretekben.

Olvastad Schopenhauert? Sok dologban közel áll hozzám, és ezt fel is vállalom.