Újrakezdés sok évvel a válás után önsorsrontóként?

11 évvel ezelőtt váltam el a férjemtől, de voltaképpen csak papíron, mert jó ideig még nem tudtam külön költözni.A válás előtt 20 évig voltunk együtt, született 3 gyermekünk, építettünk egy családi házat. Mentálisan teljesen tönkrementem ezalatt a 20 év alatt. A nem létező önbizalmam leépült, 13 évet otthon töltöttem főállású anyaként, emberi kapcsolataim nemigen voltak, eléggé antiszociálissá is váltam. Tudtam, hogy ki kell lépnem ebből a kapcsolatból, mert totálisan megmérgez, de mindig volt valami, ami megakadályozott ebben. Az első öt évben úgymond még szerelem volt, és mikor már egyértelműen láttam az intő jeleket, akkor is mindig úgy gondoltam, hogy én vagyok a hibás amiatt ahogy viselkedik velem, nekem kell változnom. Aztán jöttek a gyerekek, és elkezdtünk építkezni. Akkor még mindig hittem a változásban, de szörnyen magányos voltam, és nem volt semmi segítségem a gyerekek nevelésében sem. Később nem akartam válni, mert én is csonka családban nőttem fel, és akkor még nem tudtam azt, amit most, hogy egy gyerek boldog lehet csonka családban is.

Aztán kölcsönt vettünk fel felújításra, hogy saját szobája lehessen a gyerekeknek, és legyen gázfűtés, és akkor még mindig hittem abban, hogy ha megváltoznak a körülmények, akkor a férjem is megváltozik. Nem ez történt ( nem) meglepő módon, viszont nem sokkal a kölcsön felvétele után otthagyta a munkahelyét, (ami bejelentett, leinformálható volt, fizetéspapírral), helyette szabadúszó kőműves lett az építőiparban, de egy idő után már csak vagy kiszámolt pénzt adott haza ( nagyjából a fizetése egynegyedét, kb.60 ezer forintot, amit később 80 ezerre emelt), illetve volt, hogy hetekig nem is adott, arra hivatkozva, hogy nem fizették ki,én pedig tehetetlen voltam, mert ellenőrizhetetlen volt a fizetése, és hogy mikor mennyit is kap.Ha egyáltalán szóba mertem hozni az anyagiakat, akkor vagy felhúzta magát, és elrohant otthonról, vagy felhangosította a tévét és egyszerűen átnézett rajtam, vagy nem szólt hozzám napokig.Meg persze ott voltak a telek, amikor nem volt munkája hónapokig. Elúsztam a kölcsönnel, egyszer kikapcsolták a gázt ( az azóta sincs), egyszer a vizet ( ismerősöm segített kifizetni), és a villanyt is ( kollegák segítettek). Aztán megint rossz döntést hoztam, személyi kölcsönt vettem fel, hogy kifizessem a számlákat, de a depresszióm annyira elhatalmasodott, hogy otthagytam a munkahelyemet nem sokkal előtte, hogy lejárt a kölcsön, nem tudtam fizetni, és az akkor hatszázezer forintos tartozásból 4,5 milliós tartozás lett, amit havonta fizettem később. Amikor már megromlott teljesen a kapcsolatunk, és elváltunk, én úgy voltam, hogy nem akarok kiszúrni a volt férjemmel, így nem kértem, hogy költözzön el,én pedig nem tudtam a tartozások miatt, mert ugyanúgy fizetni kellett mindent( rezsi, kölcsönök). Eladni egyszer - kétszer próbáltuk a házat, de azon az áron, amit a volt férjem akart érte, nem tudtuk. Voltak néha kitöréseim, amikor elköltöztem egy időre albérletbe, de nem tudtam fizetni a kölcsönöket is, meg az albérletet is. Fenntartani két lakóhelyet, úgy, hogy az egyik helyen nem is lakok. Aztán lejártak a kölcsönök 2019 - ben, és megint elköltöztem, de rendszeresen hazajártam, úgy éreztem, nem hagyhatom magára a családomat, kifizettem a rezsit, csekkeket, bevásároltam, takarítottam, stb. Mint egy totál elmeroggyant. Ott éltek akkor is a felnőtt gyerekeim, és ezzel próbáltam segíteni őket, de rájöttem, hogy egyszerűen nem lehet új életet is kezdeni, meg a régi otthont is fenntartani anyagilag.

Jelenleg megint elköltöztem albérletbe egy hónapja, mert ténylegesen szeretnék végre "újrakezdeni". De egyszerűen katasztrófa, mert a volt férjem már annyira előrehaladott alkoholista, hogy a közösen épített családi ház teljesen lepusztult, folyton a rezsin jár az eszem, hogy kifizetik e rendben, és jelenleg 2 felnőtt gyermekem is itt lakik ( 30 éves korosztály) és a 4 éves unokám. Ha anyagilag a közös házra költök, nem tudok új életet kezdeni sehogy sem, sem fenntartani egy albérletet, viszont ha meg nem támogatom őket, akkor úgy érzem, önző vagyok, mert kötelességem lenne a családomat támogatnom a saját életem tönkretétele árán is. Én jelenleg 49 éves vagyok már. Nem tudom mit tegyek, a depresszióm napról napra jobban elhatalmasodik rajtam emiatt ( is). Véleményeket, tapasztalatokat várok, hogy egy ilyen élethelyzetből hogyan lehet kijönni valahogy, mert úgy érzem, megmérgez már teljesen ez az egész.Mint ha be lennék zárva egy kicsi sötét szobába, ahonnan nincs menekvés.