Hosszú házasságom a végére barátias együttélésé vált, szerelmes lettem, léptem... elváltunk, a gyerekek szenvednek, ők azt hitték örökre együtt leszünk. Normális, hogy emészt a lelkiismeret amiatt, hogy a családomat nem tudtam megmenteni?

Megtetted, amit lehetett, nem csak rajtad múlt. A gyerekek nagyon alkalmazkodóak, ha érzik, hogy mindketten szeretitek őket és nem hiszik azt, hogy ők a hibásak a kialakult helyzetért, akkor nem fognak maradandó lelki sérülést elszenvedni.

Normális, igen, de remélhetőleg majd elmúlik. A gyerekekkel pedig érdemes beszélni - az ő szintjükön. Az én gyerekem 6 éves volt, mikor az apjával szétmentünk, elmondtam neki fokozatosan, úgy, hogy ő is megértse, hogy éreztem magam a házasságomban és elfogadta a döntésem. Ennek már jópár éve, azóta teljesen kiegyensúlyozott az életünk és van új, boldog párkapcsolatom is. :)

Biztos, hogy a gyerekeknek is jobb, mintha gyűlölködésben élnétek együtt, vagy színlelnétek a családi békét, miközben mindenki félrejár.

Normàlis az érzés de hazug kapcsolatban élni sem lenne jobb. Hoztàl egy döntést fogadd el.

Az új szerelem is elmulik majd es 5 ev mulva kezded elolrol...

Szerintem semmi gaz nincs abban, hogyha a gyerekek erdekeben elviszed oket pszichologushoz. Gyanítom, lehet mar ebben tapasztalatuk, hogy hogyan segitsenek elvalt szulok gyermekeinek.

Én pont emiatt tartok a válástól amit a kérdező írt. Rossz csak belegondolni is, hogy hétvégi apuka lennék, aki nem látja a gyerekét felnőni. Plusz biztos sokat sírna és szomorkodna a válás miatt. A szívem szakadna meg. Meg azért is, hogy én nem tudtam azt megadni mint nekem a szüleim, hogy örökre együtt maradtak...