Lelkileg feldolgozni a válást és az utánnai időt?

utánnai időt? utána következő időt. pl.

anyámat is pont akkor hagyta ott apám, miután megszülettem. igaz, ő többet felénk se nézett, így könnyebb volt feldogozni. vagyis nagyon nehéz, évek kellettek hozzá neki, de azóta már újra boldog. talált egy olyan férfit, aki megbecsüli, szereti, mellette áll mindig.

túl lehet élni, mert ott a gyerek, aki reményt, boldogságot ad, a legnehezebb időkben is. anyukám legalábbis mindig ezt mondta nekem, mikor már felnőttebb lettem, hogy én mindenért kárpótoltam. emlékszem, már nagyon pici koromban észrevettem, ha szomorú volt, és mindig kitaláltam valami kis apróságot, amivel felvidíthatom.

anyagilag szerencsére nem zuhantunk meg, legalább azon nem kellett görcsölni, h miből eszünk. de így is baromi nehéz volt szegény jó anyámnak ezen túllépni.

Gondolj arra, hogy jobb így, mintha a pici nagyobb lenne már. Az én fiam négyéves. Lényegében a születése óta húztuk mostanáig a dolgot. Többször elköltöztem már, de mindig visszajöttünk, mert próbáltam menteni a menthetőt. Nem sikerült. Többé nem kezdem újra. Ha megfogadsz egy tanácsot, akkor te sem...

A férjem nem szeret kisgyerekes családban élni. Nem szerette, hogy kevesebb idő, figyelem jut rá. Nem szerette, hogy nem járunk szórakozni (mivel egyedül éltünk egy nagyvárosban, a rokonaink mind máshol laknak, babysitterre nem volt pénzünk, kire hagytuk volna a gyereket?). Most, hogy elment, ugyanúgy éli a világát, mint a te férjed. Magánál 10 évvel fiatalabb lányokkal barátkozik a facebook szerint:S Azt csinál, amit akar, én meg szegény kisfiunk lelkét ápolom. Eleinte úgy látszott, hogy nem nagyon viselte meg, hogy az apja elköltözött. Két hónap után kezd éjjel rosszakat álmodni, hangosan sírni, nappal többször hisztizik, olyan szinten, hogy marja magát:S Közben engem sokat ölelget, puszil, mondja, hogy szeret, és hogy ne menjek el. Pedig dehogy is mennék... Hiányzik neki az apja. Olyanokat játszik, hogy a játékállatoknak ő az apukája, és megy őket meglátogatni. A szívem szakad meg. És közben az apja ugyanúgy látogatja őt, mint a te férjed a ti babátokat. Nem igazán viszi el, maxium játszótérre. Mondjuk én örülök ennek. Én nem vagyok kész arra, hogy a fiam nála aludjon. Szóval inkább látom 2-3 naponta, mint, hogy ritkábban jöjjön, és el is vigye.

Gondolj arra, hogy a kislányodnak nem fog hiányozni az apja. Így szokja meg. Kisebb az esély, hogy tiltakozni fog majd egy új kapcsolatod ellen. Az én kisfiam már most mondja, hogy "anya, neked ugye nem lesz szerelmed". Fogalmam sincs, honnan veszi egyáltalán a szót... Nincs is eszemben egyelőre, hogy mással kezdjek, nincs esélyes ismerősöm sem. Mégis valamiért ez jár a fejében. Ha egyszer új kapcsolatom lenne, akkor a kisfiamnak jobban meg kell majd felelnie az illetőnek, mint tiniként az apukámnak:)

Mi tíz évig voltunk együtt. Álomszépen kezdődött a kapcsolatunk, és addig semmi probléma nem volt, amíg nem lett gyerekünk. Mivel olyan szinten alkalmatlan volt az apaságra, hogy képes volt szó szerint a haját tépve rohangálni a lakásban, ha babaként a gyerek éjjel sírt (ez teljesen komoly), így azzal vigasztalom magam, hogy valóban mindenkinek jobb így.

Most próbálom magam független emberként kezelni, olyanként, aki nem hozzá tartozik. Eltüntetek mindent, amit tőle kaptam, elteszek, minden ittmaradt dísztárgyat, amit ő vásárolt. Új dolgokat készítünk a kisfiammal, hogy ez a pici lakás mostmár a mi kettőnk otthona legyen, és minél kevesebb dolog emlékeztessen arra, hogy a férjem is itt élt.

A karikagyűrűmből és az eljegyzési gyűrűmből új gyűrűt csináltatok, hamarosan készen lesz. Nem akarok emlékeket őrizgetni.

Töröltem a facebookon az ismerőseim közül, hogy ne lássam, sőt ne is láthassam, hogy mit művel. Mert fáj, hogy az előző tíz évet elfecsérelt időként állítja be:S

Sok időt töltök a kisfiammal, most nagy szüksége van rá, úgy látom. Igyekszem minél többet foglalkozni vele.

Angolul tanulok, hogy felfrissítsem a tudásomat, mert már eléggé megkopott. Szavak memorizálása közben nem igazán lehet máson gondolkodni:)

Vannak nehezebb, és vannak könnyebb napok. Nehéz látni, amikor egy család együtt boldogan sétál. Ilyenkor arra gondolok, hogy mi ezelőtt sem sétáltunk boldogan együtt, mert vagy nem jött velünk, vagy duzzogott egész idő alatt, mert idegesítette minden, vagy két méterrel előttünk ment, mert mi lassúak vagyunk:S

Tegnap éjjel a kisfiam felébredt, sírt, alig tudtam megvigasztalni:S Akkor hálát adtam, hogy már nincs itt, és nem kell látnom a randalírozását még annak a tetejébe, hogy a kisfiam vigasztalhatatlan. Akkor éreztem először szívből, hogy örülök, hogy elment.

Tarts ki! Idővel jobb lesz, meglátod!