Mikor változik át a diétázás paranoiás indulatba?

Ha bunkózik veled, arra nincs mentség. Az szimplán parasztság.

De én, mint egykori túlsúlyos és félig-meddig egykori komplexusos, tudom, hogy mit érez. Engem körülvesznek olyan emberek, akiknek vagy olyan a genetikájuk, hogy bármit ehetnek, nem híznak, és esznek is, vagy egyszerűen csak elég nekik a kevés kaja és ezért vékonyak. Én pedig régen nem nagyon tudtam mértéket tartani, tanulnom kellett, változtatnom, sportolnom, odafigyelnek, utána néznem, minden napra meg kellett terveznem a kajámat, miközben azt néztem, hogy mások ma is Fornettivel, cukros üditőkkel és csokival tömik a lapos hasukat, ami az istenért se tud megdagadni, bezzeg ha én csinálnám ugyanezt... aztán elmenni az edzőterembe, vagy futni, vagy csoportos órára járni, sok mindent próbáltam már és csak később találtam olyan mozgásformát, amit szeretek, addig csak muszájból csináltam...

Tényleg be lehet kattanni. Ekörül forgott a világom, frusztráló volt, ha nem jutottam kevés kalóriatartalmú kajához, vagy a barátaim fagyizni/hambizni akartak, vagy mások kínálgattak és nem bírták elfogadni a nemleges választ. Egyébként valószínűleg senki nem utasítaná el durván a kínálgatást, ha elsőre megértené a másik, de általában a kaját szeretik mások tukmálni :D Rossz szokás, de rengeteg ilyet ismerek.

Szóval összegezve, sajnos ez a fogyás téma nem túl egyszerű. Külső hatások miatt nehéz betartani, na meg az igazságtalanság érzéstől nem lehet szabadulni, hogy én havi egy zacskó chipset engedhetek meg magamnak súlytartásnál is, másnak meg az az előétel. Mondjuk legalább nekem egészségesebbek a belső szerveim. :)

Szerintem ne kínálgasd semmivel a férjedet, kérdezd meg, mit enne szívesen, készítsd el neki a csirkemellet brokkolival, vagy akár egy diétás zabsütit, ha ilyen módon akarsz kedveskedni. :) És értsd meg, hogy vannak emberek, akiknek ez nehéz időszak.

Oké ez az egyik oldal. De a másik? Eltudom képzelni, hogy egy olyan emberről beszélsz aki a kicsit (egy szelet torta vagy fagyi) se engedheti meg magának mert akkor oda az önuralom. Viszont az állandó tukmálásnál bizony elszakad a cérna, és egy időb után már nem az lesz a válasz, hogy "köszönöm, nem kérek".

És az mit takar, hogy másokon leveri a rossz érzést? Ott áll felettetek és hamgosan duzzog hogy ti esztek? Vagy mi?

Azt hiszem, mindkét oldal lehetne toleránsabb, empatikusabb a másikkal szemben. Pl. én nem hívnék fogyókúrázó barátot fagyizni (bár vannak olyan helyek, ahol lehet kapni diabetikus, sőt paleós fagyikat is), nem vinnék neki sütit, tortát a megkérdezése nélkül. A másik oldalról pedig, sértődés vagy goromba elutasítás helyett én inkább türelmesen elmagyaráztam a "tukmálós" illetőnek, hogy az a konkrét étel most miért nem fér bele az étrendembe, még ha szeretem is, és illendően megköszöntem a kínálást.

Anyukámnak elég sokáig tartott (évekig), mire elfogadta, hogy nem eszem búzalisztet, mert örülök, hogy végre rendbejött a pajzsmirigyem, és tejet sem, mert nem tudom megemészteni. Jó, ezek az egészséggel kapcsolatos dolgok, de ezek elhagyása nem csak az egészségemnek tett jót, hanem a testsúlyomnak is.

Nincs abban semmi gonoszsàg és rosszindulat, hogy diétàzol, mégis erőszakosan ràd tukmàlnak ezt- azt, és lassan eleged lesz, és erősebb hangnemben utasítod el a 60. próbàlkozàst...mert vagy hülyék, vagy süketek,vagy szàndékosan tesznek keresztbe.

Aki súlyproblémàval küzd, próbàlt valaha lefogyni, és ezt szabotàlni akartàk, az àtérzi. Aki nem arról nincs mit beszélni, mert lila fingja nincs róla milyen szar érzés. Lefogyni eleve nem könnyű, hàt még ha szemétkednek, akadàlyozni próbàlnak.