Van itt olyan anyuka, aki együtt aludt vagy most együtt alszik nagyobb (kisiskolás korú) gyerekével?

Mi együtt aludtunk velük, mindhárom sokáig volt anyatejes, és ezért.

Nem kritizált senki, mert nem reklámoztam.

Mikor leszoktak a szopiról, átaludták az estét, akkor megbeszéltük velük, hogy ideje saját ágyban aludni. Ez kb. 3 éves korban érkezett el.

Este összebújtunk, mesét olvastam, eleinte megvártam, amíg elalszik. Idővel ezt is elhagytuk.

Ovis korban egyszer-egyszer előfordult, hogy felkelt hajnalban, és bebújt közénk. De erről is fokozatosan leszoktak.

Mire iskolába mentek, már nem is akartak máshol aludni, csak a saját kis kuckóban. (Ez meg nyaraláskor szívás. 🤷‍♀️)

Én nem, de nagyon sok ilyet ismerek.

Másodikos és harmadikos gyerekeim vannak. Közös a szobájuk. A legtöbb osztálytársuk, akinek van testvére, szintén így van, akinek pedig nincs, az szinte minden esetben a szüleivel alszik. Van saját szobájuk, de vagy nem használják, vagy az egyik szülő költözött be hozzájuk. De az is gyakori, hogy valamelyik szülő a közös tesószobában alszik.

Szóval ahogy látom, ez egyáltalán nem ritka, csak éppen senki nem teszi ki az ablakba, mert cikinek tartja. Aztán amikor valaki nagy szégyenlősen bevallja, a többeik mondják, hogy jé, náluk is így van.

Hárman aludtunk sokáig. A fiam 12 volt mikor külön kezdett aludni. A lány ekkor 5 volt, ő 9 éves koráig aludt velem.

Most a kicsi 2 és fél éves. Végül is velünk alszik bár külön ágyon, de össze van tolva szóval lényegében velünk.

Nem tervezem külön rakni, bár jövőre lesz külön szobája nem görcsölök rá a különalvásra.

Megmondom őszintén, hogy a gyerekeknek nem származott ebből hátránya, de a házaséletünkre erősen rányomta a bélyegét.

5 éves gyerekem velem alszik.

3 éves korában fél évet külön aludt, alig jött át éjszaka. Költöztünk, kezdetben szükségből, már viszont kényelemből alszunk együtt.

Sok rémálma van, elvileg ez ilyen kor.. majdnem minden este átjön, azzal is szívhatok, hogy nyugtatni kell éjszakánként és azzal is, hogy azt akarja, hogy az ő ágyában aludjunk.

Inkább az én ágyamban, de néha az övében is alszunk, így is kel este, de nem fajul sírásig, belémkapaszkodik és megnyugszik.

Gond nélkül elalszik a nagyival amúgy, meg egyedül is, de átaludni egy éjszakát csak velem tud...

A most 6,5 éves első osztályos kisfiam, valamint a lassan 5 éves ovis kislányom ez év májusáig velem aludt. Májusban költöztünk családi házba, nagyon lelkesítettük Őket, hogy a saját szoba mekkora buli, milyen nagyfiús/nagylányos dolog a saját szobában, saját ágyban aludni. Mire megkapták a saját szobát, alig fértek a bőrükbe! Viszont, ha nem költöztünk volna, lövésem sincs, minek hatására szoktak volna ki a szülői ágyból.

Kritikát nem kaptunk az együttalvás idején, tök természetes volt, tisztán emlékszem, kisiskolás koromban még majdnem minden éjjel a szüleim között kötöttem ki, mert féltem a sötétben, hangokat, árnyakat láttam. Aztán egyszer csak már olyan természetes volt, hogy egyedül alszom a saját ágyamban. A szüleim sosem sürgettek. A világ legmegnyugtatóbb érzése volt odabújni anyumhoz vagy apumhoz, amikor éjjel valami hülyeségre felriadtam. Alapból baromi jól esett, hogy egy-egy rémálom vagy rossz élmény után meg tudtam beszélni a szüleimmel, hogy aznap éjjel már elaludni sem szeretnék egyedül. Támogattak. A férjem nem aludhatott a szüleivel, pedig Ő is félt éjjel még kisiskolás korában is. Ha éjjel megébredt, nem mehetett át, max. anyósomat szólíthatta, aki vagy felébredt és megvigasztalta vagy nem. A férjem azt mondta, hogy azt a magányos magárahagyott érzést sosem élhetik át a gyerekeink. Én meg nagyon örültem ennek, mert számomra evidens volt, hogy egy kisiskolás gyerek, aki a fejlődésének pont abbana szakaszában jár, amikor fantáziál, az ágy alatt is rémeket sejt, megkapja a szüleitől azt a támogatást, hogy amíg igényli, bebújhat a szülői ágyba.